Prózák

Ma este elvesztettem két fontos embert az életemből. Hogy miért hozta ezt az élet, magam sem tudom, de abban biztos vagyok, hogy nem tehetek róla. Vagy legalábbis teljesen nem én tehetek róla. Elhiheted nekem, hogy mióta elmúltam harminc éves, mindig törekedtem a harmóniára. Már nem élek kicsapongó életet. Teljesen átadtam magam a monogámiának. Megnősültem, és rendes munkával is rendelkezem, immáron ötödik éve. Zitával, a feleségemmel, hetente akár ötször is szeretkezünk. Az ünnepnapokra, évfordulókra is odafigyelek. Még az anyósomat is kedvelem, és ő is bírja a fejemet. Hát, akkor mégis mi történhetett? Hogyan veszíthettem el őt, alig egy óra leforgása alatt?

Nem csak őt veszítettem el, hanem a legjobb barátomat, Tamást is. Pedig gyerekkorunk óta elválaszthatatlanok voltunk. Miután megházasodtam, utána is majd’ minden héten találkoztunk, és szinte naponta telefonon tartottuk a kapcsolatot. Zitával is kedvelték egymást, és sosem próbált éket verni közém és az aktuális párom közé, és ez fordítva is igaz volt. Hát akkor mégis mi történhetett? Hogyan veszíthettem el Tamást, a legjobb barátomat, és Zitát, a feleségemet egyetlen óra alatt?

Zitával úgy döntöttünk, hogy meghívjuk Tamást és újdonsült párját, Fruzsinát hozzánk. Sajnos Tamásnak nem igazán volt kapcsolata az utóbbi öt évben, és egy ideje csak negatív tapasztalatokról mesélt a húspiacról. Zitával nagyon megörültünk, hogy végre talált magának egy rendes lányt. Tamás minden egyes beszélgetésünkkor elmesélte, hogy mennyire oda van Fruzsiért, és elmondásai alapján minden megvan ebben a lányban, amit mindig is keresett. Én nagyon megörültem a legjobb barátom boldogságának, és Zita is osztozott az örömömben. Nagyon kíváncsian vártuk a találkozást.

Zita egész nap a konyhában volt; semmit sem bízott a véletlenre. A vadász édesapjától kaptunk egy frissen lőtt fácánt, ebből aranyszínű levest főzött. Főételként vörösboros marhapörköltet készített nokedlivel, hozzá kovászos uborkát vett elő, amit ő tett el a nagymamája receptje szerint. Mindemellett még túrós rétest is sütött, mindjárt két rúdnyit. Zita imád sütni-főzni, és hogy mindezt egy nap alatt hogy tudja összehozni, azt magam sem tudom, mert amikor a konyhában alkot, engem mindig elküld valahová. Ilyenkor a várost szoktam járni. Ma is beültem a moziba, és megnéztem egy norvég filmet. Egyetlen feladatom van: a vacsorához a bort és sört nekem kell beszereznem. Szeretem Zita főztjét, és imádom azt is, hogy elzavar otthonról. Így mindkettőnknek megvan a maga énideje. Talán ezért is szerettem belé.

Fél hétre hazamentem, mert Tamásékat hét órára vártuk. Mire felértem a lakásba, Zita már az asztalt is megterítette, és minden fogás sorban állt a konyhában, arra várva, hogy elfogyasszuk őket. Nem szeretnék elfogult lenni, de olyan jól nézett ki minden, hogy egy forgatócsoport is készíthetett volna felvételeket az ételekről. Gyorsan vettem egy forró fürdőt, felvettem a kikészített ingemet, az öltönynadrágomat és a nyakkendőmet. Beparfümöztem magam, és megigazítottam a hajam. Pontban hét órakor megszólalt a kaputelefon, és beengedtem Tamásékat. Addig Zita még az utolsó simításokat végezte a savanyúságokon, én pedig vártam az ajtóban. Odalentről, a lépcsőházból hangos nevetés hallatszott. Elmosolyodtam. Eszembe jutott, hogy a kapcsolatunk elején mi is milyen sokat nevettünk és hangoskodtunk Zitával. Igaz, panaszra nem volt okom, hiszen időközben mindketten megkomolyodtunk, de mégis mindig szívesen emlékszem vissza a kezdeti, felhőtlen, buja időkre.

Amint felértek, szegény Fruzsi megbotlott az utolsó lépcsőfoknál – annyira viháncoltak Tamással. Még szerencse, hogy Tamás elkapta, és ez is jó okot adott arra, hogy nevessenek egyet. Fruzsinak hosszú, vörös haja volt, körülbelül a derekáig ért. Eszembe jutott, hogy Zitának is ilyen hosszú haja volt, amikor összejöttünk. Még a szín is stimmelt. Beinvitáltam őket, Tamás bemutatott minket egymásnak az előszobában. Lesegítettem Fruzsiról a kis kabátját, Tamás pedig levette a zakóját. Az előszobából egy folyosó nyílik. A falon néhány családi kép és festmény kapott helyet. Fruzsi megállt az egyik képnél.

– Ez egy Munkácsy-festmény?

– Igen, az. Ismered a festményeit? – kérdeztem.

– Eredeti szakmám művészettörténész. Munkácsynak jellegzetes az ecsetkezelése.

– Ez a Randevú az ablaknál című képe – mondtam.

– Eredeti? – kérdezte tátott szájjal.

– Sajnos nem, de Zita is nagyon szereti Munkácsy festészetét.

Ezután továbbhaladtunk a szalon felé. Fruzsit és Tamást előre engedtem. Mire beértem a megterített asztalhoz, Zita éppen a nagy Viktória mintás Herendi tálba szedte a fácánlevest. Letette a porcelánt, majd széles mosollyal odajött hozzánk.

– Sziasztok! – üdvözölte hangosan Zita a párt.

– Szia! Tillmann Fruzsi vagyok – mutatkozott be Fruzsi, és a két lány kezet fogott, majd puszit váltottak.

– Wittmann Zita vagyok.

A lányok pusziszkodása után Tamás is üdvözölte Zitát:

– Hú, Zita, ismét kitettél magadért! Micsoda illatok! – lelkesedett Tamás. 

Zita és ő is üdvözölték egymást két puszival, majd Tamás átnyújtott egy csokor virágot.

– Üljetek le, és hozok egy kis aperitifet! – mondtam.

A pár helyet foglalt, mi pedig Zitával kimentünk a konyhába.

Zita egy kosarat és kést vett elő, és elkezdte felszelni a kenyeret. Én a hűtőből elővettem a pálinkát, négy poharat tettem egy tálcára, és kimértem az italokat. Miközben Zita szeletelt a pult másik végében, így szólt:

– Nekem valami furcsa ebben a lányban… – morfondírozott hangosan, miközben félbevágott egy szelet kenyeret.

– Nekem szimpatikus – állapítottam meg.

– Aranyos a lány, de olyan furcsa.

– Biztos az anyajegy, nem? – kérdeztem mosolyogva.

– Milyen anyajegy? – kapta fel a fejét Zita.

– Ami a szája mellett van. Pont, mint Cindy Crawfordnak.

– Nem tudom – ingatta a fejét Zita.

Ezzel Zita a kosárba rakta a kenyérszeleteket, majd lesöpörte a morzsákat a vágódeszkáról.

– Emlékszem, amikor összejöttünk, neked is volt egy ilyen anyajegyed.

– Hogy utáltam! Le is szedettem nem sokkal azután, hogy összejöttünk!

– Pedig mennyit könyörögtem, hogy ne tedd, mert nekem tetszik!

Megfogtam a tálcát, és elindultam a szalon felé. Ezzel egy időben Zita is elindult, és mellettem megállt az ajtó előtt.

– Miért, így már nem is tetszem anyajegy nélkül?

– Dehogynem tetszel!

Megcsókoltam Zitát, aztán kimentünk a szalonba.

Tamás és Fruzsi éppen csókolóztak, amikor hirtelen szétugrottak, mint amikor az ijedt tinikre rányitnak a szülők.

– Ez erdélyi pálinka! Ezt csak különleges alkalmakkor szoktam felszolgálni! – próbáltam emelni a vacsora fényét.

– Persze, meg amikor nem bírsz elaludni… – gúnyolódott Zita, miközben a kenyeres kosarat letette az asztalra.

Tamás és Fruzsi felálltak. Mindannyian kezünkbe vettük a poharunkat, és Tamás így szólt:

– Köszönjük a meghívást!

– Köszönjük a meghívást! – mondta kicsit halkabban Fruzsina.

– Örülünk, hogy itt vagytok! – mondtam.

– Köszi, hogy eljöttetek! – mondta Zita.

Mindenki mindenkivel koccintott, és fenékig lehúztuk a pálinkát. Miközben leültünk, Tamás így szólt:

– Jó erős!

– 60 fokos! – mondtam büszkén.

– Szedjetek fácánlevest! – mondta Zita.

– A kedvenc levesem! – ujjongott Fruzsi.

Zita gyanakvó szemmel rám nézett, én erre nevetve közöltem:

– Ez vicces, mert Zitának is ez a kedvenc levese!

– Igen, az… – mormogta Zita a bajsza alatt, miközben az evőeszközökkel babrált.

Fruzsi először Tamásnak mert a levesből, aztán magának. Én is nyúltam a merőkanálért, hogy szedjek magamnak, mire Zita hirtelen felugrott.

– Szedek neked, drágám! – szólt, és már nyúlt is a kezemben lévő merőkanálért.

– Köszönöm, szívem, de mindig magamnak szedek! – tiltakoztam halkan.

Erre Zita az asztal alatt megrúgta a bokámat.

– Jó, de most ünnep van. Hadd szedjek neked!

– Hát jó… – egyeztem bele vonakodva.

Furcsállva néztem, ahogy szedett nekem. Elém tette a levest, megköszöntem, ő pedig szedett magának is.

– Zita! Isteni ez a leves! Mindig olyan finomakat főzöl! – lelkesedett Tamás.

– Köszi, Tomi, aranyos vagy! – mosolygott Zita Tamásra.

– Képzeld, amikor először hívott fel magához Fruzsi, ő is fácánlevest készített… – dicsekedett Tamás.

Zita rám pillantott egy másodpercre; láttam, hogy ideges. Nekem nevethetnékem támadt, és alig tudtam leplezni.

– De az azért nem sikerült ilyen finomra… – jegyezte meg szerényen Fruzsina.

– Miről beszélsz?! Ízre és harmóniában is ugyanolyan volt! – jelentette ki Tamás.

Én már egyre nehezebben bírtam a kanalat a számhoz emelni, mert a visszafojtott nevetéstől remegett a kezemben.

– Édes vagy! – mondta Fruzsina, és nyomott egy puszit Tamás arcára.

Ahogy kanalaztam a levest, gondoltam, dobok még egyet a tűzre, hogy egy kicsit felpiszkáljam Zitát.

– Képzeld, Fruzsi, Zitának is pont ugyanott volt egy anyajegye, ahol neked is van!

– Valóban? És mi lett vele? – kérdezte Fruzsi, és jobb mutatóujjával az anyajegyére bökött, mintha ellenőrizné, megvan-e még az arcán.

– Leszedettem. Utáltam magamon – mondta Zita határozottan.

– Én mondtam Fruzsinak, hogy ne szedesse le, mert ez a szexepilje – vágta rá Tamás.

Fruzsina a kanalát nézte, ahogy a levesbe mártotta, közben egy pillanatra rám pillantott.
Eközben befejeztem a leves evését.

– Én is ezt mondtam anno Zitának, de láthatod az eredményét, mennyit számított a véleményem – sóhajtottam.

Zita oldalról ököllel beleütött a combomba.

– Engem mindig bibircsókos boszorkánynak csúfoltak az iskolában. Megfogadtam, hogy ha felnövök, és lesz rá pénzem, leszedetem – mesélte Zita.

Közben a kanalak csörömpöltek a kiürült tányérokban.

– Kértek még levest? – kérdezte Zita.

Senki nem kért többet, ezért elkezdte leszedni a koszos tányérokat.

– Engem is mindig ezzel csúfoltak, de én úgy voltam vele, hogy majd jön valaki, aki emiatt az anyajegy miatt szeret meg… – vallotta be Fruzsina.

– Ha nem csak ezért, de ez is közrejátszott… – hagyta félbe Tamás a mondandóját, és adott egy csókot Fruzsinak.

Zita egyre dühösebben kezdte összeszedni a szennyes evőeszközöket, és halkan odaszólt nekem:

– Igazán felemelhetnéd a seggedet!

Savanyú képet vágtam, felálltam, és kezembe fogtam a tányérokat. Tamás és Fruzsina mindeközben összebújva iszogatták a borukat. Kimentünk a konyhába. Zita lecsapta a mosogatógép ajtaját, majd idegesen elkezdte bepakolni a tányérokat. Közben morgolódott:

– Majd jön valaki, aki emiatt az anyajegy miatt szeret meg… Fruzsi levese is ilyen finom volt! Nyenyenyenye! Oda ne rohanjak!

– Szívem! Állj meg! – nyugtatgattam.

Mintha nem is figyelt volna, csak káromkodott, és becsapta a mosogatógép ajtaját. Megálltam vele szemben, és megfogtam mindkét kezét.

– Nyugodj meg! – suttogtam, miközben átöleltem, és csókolgatni kezdtem a nyakát.

– Ne haragudj, csak olyan furcsa ez a lány. És Tomi is olyan fura ma este. Vagy nem is tudom.

– Féltékeny vagy? – kérdeztem.

– Én? Kire? Fruzsira?

– Igen!

– Dehogyis, értsd meg! Valami nem stimmel! – mondta Zita, miközben sírásra állt a szája.

Éreztem, hogy meg kell nyugtatnom Zitát, különben elfajul a helyzet.

– Szerintem te főzöl a világon a legjobban! Még ez a Fruzsi se főzhet le téged! Szeretlek, anyajeggyel vagy anélkül!

Megcsókoltam Zitát, ő pedig visszacsókolt. Egyre hevesebb lett, és belemarkolt a fenekembe.

– Szívem! Szívem! Szívem! – suttogtam Zitának a csókjai között.

Majd kicsit hátraléptem.

– Te beindultál? – kérdeztem.

Zita keresztbe fonta a karjait, és a jobb kezével vakarni kezdte a bal felkarját.

– Valamiért nagyon megkívántalak! – mondta lesütött szemekkel.

Megöleltem, és így szóltam:

– Gyere, folytassuk a vacsorát!

Megfogtuk a pörköltes és nokedlis tálat, kivittük a szalonba. Letettük a következő fogást, de a savanyúság a konyhában maradt.

– Szívem! Visszaugranál a konyhába a kovászos uborkáért? – kértem.

– Ú! A Zita-féle uborka vagy bolti? – kérdezte Tamás.

– Én készítettem! – mosolygott Zita, és belerakott egy-egy szedőkanalat a pörköltes és a nokedlis tálba.

Bent a konyhában egy tálcára raktam a kovászos uborkát, majd elindultam a szalon felé. Az ajtótól jobbra, a falon észrevettem, hogy a Szalonbelső című – szintén Munkácsy – kép ferdén áll. Megálltam, és csak néztem, milyen ferde. Letettem a tálcát, és mint akit kényszer hajt, megigazítottam a képet. Felvettem a tálcát, és kivittem a savanyúságot.

Mire visszaértem, Zita már szedett nekem a pörköltből. A nagy interjú közben leültem, és enni kezdtem. Odaérve hallottam, ahogy Zita Fruzsinát kérdezgeti. Itt egy kicsit megnyugodtam, mert végre érdeklődni kezdett iránta.

– Mivel foglalkozol, Fruzsi?

– Bérszámfejtő vagyok egy multinál – válaszolta Fruzsina.

– Ó! És nem unalmas? Szereted? – próbált érdeklődni Zita.

– Igen! Habár merőben eltér attól, amit tanultam… – felelte mosolyogva Fruzsina.

– Miért, minek készültél?

– Művészettörténésznek tanultam.

– Az pedig gyönyörű foglalkozás. Tamás nem mondta, hogy mivel foglalkozom? – kérdezte Zita.

– Említette, hogy egy galériát vezetsz. Nagyon izgalmas lehet – jegyezte meg Fruzsina, majd belekortyolt a borába.

– Hát, ez is olyan, mint a többi munka. Van kedvenc művészed? – kérdezősködött tovább Zita, miközben bekapott egy falatot, majd visszatette villáját a tányérjára.

– Munkácsy festményeit szeretem a legjobban.

Zita villája megállt a pörköltben. Lenézett, és a szaftos nokedlit bámulta, amely a villa hegyére volt tűzve. Vett egy mély levegőt, és így szólt:

– Különös… különös… különös…

– Micsoda? – kérdezte Fruzsi, és bekapott egy húsdarabot, majd rágni kezdte.

– Munkácsy – válaszolta Zita, majd keresztbe tette a villáját és a kését is, mintha befejezte volna az evést.

– Elég volt az étel, szívem? – kérdeztem.

Zita a kezével szigorúan jelezte, hogy elég. Fruzsi kissé zavarba jött, és próbált valamit mondani Zita Munkácsy-s megjegyzésére.

– Nagyanyám hálószobájában volt egy gyönyörű reprója Munkácsynak. Biztos ismered: Szalonbelső. Annyira tetszett, hogy a nagyanyámtól kaptam egy albumot Munkácsy festményeiről, és teljesen beleszerettem a műveibe.

Zita fej vörösleni kezdetti. Tamással összenéztünk, és némán artikulálta nekem: mi van?

Zita felállt, és kiment a konyhába. Leakasztotta azt a festményt, amit nemrég igazítottam meg, behozta a szalonba, és Fruzsina elé tette az asztalra. Fruzsina letette a villát és a kést. Felnézett Zitára, majd lenézett az asztalon fekvő festményre.

– Ez volt az? – kérdezte idegesen Zita.

– Igen. Valami baj van? Mondtam valami rosszat? – kérdezte Fruzsina, és remegni kezdett a hangja.

– Szívem, mi a baj? – kérdeztem Zitától.

– Zita! Jól vagy? – kérdezte Tamás.

Odaléptem Zitához, hátulról megfogtam mindkét vállát, és simogatni kezdtem. Zita fogta a festményt, és a sarokba hajította. Az üveg összetört. Tamás és Fruzsina szinte egyszerre ugrottak fel az asztaltól.

– Elmondanád nekem, mi a problémád Fruzsival? – kérdezte Tamás, és Fruzsina elé lépett, mintha a testével akarná őt védeni.

– Jaj, Tamás! Te ennyire hülyének nézel? – kiabált Zita.

– Tessék? – nézett nagy szemekkel Tamás.

– Mi folyik itt? – nézett kérdőn rám Fruzsina.

– Nem tudom – mondtam halkan.

– Mert még engem hülyének nézel, az rendben van, de bassza meg, a gyerekkori legjobb barátoddal ilyet tenni?! – üvöltötte Zita.

Megfordítottam Zitát, és próbáltam csitítani. Lassan könnycseppek kezdtek hullani a szeméből.

– Mi a baj, szívem? Miért nézne hülyének Tamás? – kérdezgettem.

– Tényleg, Zita! Miért is nézem hülyének a legjobb barátomat? – emelte fel a hangját Tamás.

Zita szeme szinte lángolt. Megfordult, jobb kezét ökölbe szorította, és mutatóujjával Tamásra mutogatott, miközben magyarázott:

– Anyajegy. Vörös, derékig érő haj. Munkácsy. Művészetek. Neked se esett le, szívem?

– Mi? Nem értem! – vágtam rá.

– Évek óta sejtettem! Évek óta minden figyelmességet megkaptam Tamástól. Minden elejtett félmondatomra figyelt. A szemében láttam a vágyódást, de valahogy nem voltam benne biztos. A férjem legjobb barátja… Ez nem lehet, ezt gondoltam. Rengeteg félresikerült kapcsolat után most hirtelen megtalálta az igazit! Ó, igen? Tessék! Nézzétek meg az arcát!

Zita odaállt Fruzsi mellé, és Tamással felvátva hasonlítgattuk össze a két lány arcát..
Zita folytatta:

– Nem elég, hogy ugyanúgy néz ki, még egyforma magasak is vagyunk! Bár nekem már nincs anyajegyem…

Zita elkezdte levenni a blúzát. Odaléptem hozzá, és kértem, fejezze be, de kitépte magát a karjaim közül. Kigombolta a blúzát, levette a melltartóját, és Fruzsina elé dobta.

– Most te jössz! Vetkőzz le! – utasította Fruzsinát.

– Tamás! Mi folyik itt? – nézett kérdőn Tamásra Fruzsina.

– Menjünk! – mondta Tamás.

Tamás megfogta Fruzsina kezét, de Fruzsina végül kitépte Tamás tenyeréből.

– Nem! Most már érdekel, mi történik itt! – jelentette ki határozottan Fruzsina.

Fruzsina is levette a felsőjét, kikapcsolta a melltartóját, és félredobta. A két vörös hajú nő ott állt félmeztelenül, egymással szemben.

– Szívem! Tamás! Nézzétek a melleinket! – szólt Zita.

Mindkét gyönyörű mell ugyanolyan peckesen állt. Mindkettőjük mellkasa egyformán szeplős volt.

– Orion! – ismertem fel döbbenten a mintázatot.

– Micsoda? – kérdezte Tamás.

Zita és Fruzsina egymás szemébe néztek. Zita így szólt Fruzsinához:

– Orion csillagkép. A férjem egyik kedvenc hobbija a csillagászat. Mikor először lefeküdtem vele, szeretkezés után felfedezte a szeplőim között az Orion csillagképet.

Tamás összeráncolta a szemöldökét, rám nézett, majd a négy gyönyörű mellre meredt.

– Szívem! Hozz egy filctollat! – kérte Zita tőlem.

Odavittem egy filctollat és Zita mellkasán összekötöttem a pontokat. Nem is kellett utánanéznem, fejből tudtam; a kedvenc csillagképemet az életem szerelmének testén fedeztem fel. Fruzsina odafordult hozzám, és így szólt:

– Rajzold be nekem is!

Ránéztem Tamásra, és megkérdeztem:

– Szabad?

Ő csak bólintott, és úgy nézte őket, mintha valami attrakciót bámulna.

Ujjbegyemet Fruzsina bőréhez érintettem: a bőre pontosan olyan selymes volt, mint Zitáé. Végül az Orion csillagkép mindkét nő mellkasán ott virított.

– Azt ugye tudod, hogy előbb nyernéd meg az ötös lottót, minthogy két idegen nő szeplőiből ki tud rajzolni az Orion csillagképet? – tettem fel a költői kérdést Tamásnak.

Tamás felült az asztalra, kitöltött egy pohár bort, és lehúzta. Ekközben néztem Zitát és Fruzsinát, és rájöttem, hogy a feleségemnek igaza volt. Fruzsina tényleg Zita kiköpött mása; az én feleségemnek csupán rövidebb a haja, és nincs anyajegye. Míg a két nő hasonlóságán csodálkoztam, Tamás így szólt:

– Mindig is szerettem Zitát! Amióta bemutattál neki, azóta szerelmes vagyok belé. Próbáltam elnyomni magamban, de egyre erősebb lett ez az érzés, nem tehetek róla! Minden volt barátnőm féltékeny volt Zitára! Tudták és látták rajtam, de én mindig tagadtam! Tudnod kell, hogy soha nem közeledtem felé. Soha nem akartalak elveszíteni, mert te vagy a legjobb barátom! Minden nőben őt kerestem. Aztán egy szép napon – nem is olyan rég – megismertem Fruzsit. Amikor megláttam, azt hittem, Zitát látom. Egyből odamentem hozzá, mert azt hittem, ő az. De aztán kiderült, hogy nem. Vagyis… ő az, mert akár jellemben, akár főzésben mindenben ugyanolyan… – vallotta be Tamás egy szuszra.

– Valóban mindenben? – kérdeztem gyanakvóan, felváltva Zitára és Tamásra nézve.

– Abban… nem tudom – mondta lehajtott fejjel Tamás.

– Drágám! Én soha nem csaltalak meg… – kezdte Zita mentegetőzve, de egy mozdulattal leintettem.

Fruzsina magára kapta a ruháit, erre Zita is öltözni kezdett.

– Akkor, Tamás… most már igazán értem, miért szólítottál le. Azt hiszem, itt már nincs szükség rám. Én nem akarok másolat lenni. Sajnálom, hogy megismertelek titeket! – mondta Fruzsina, majd kiviharzott, és hangosan becsapta a bejárati ajtót.

Zita felé fordultam.

– És te, Zita, neked mi a véleményed az egészről? – kérdeztem keserűen.

Zita odament Tamáshoz, felállította. Tamás Zitára nézett, Zita vetett rá egy pillantást, majd megcsókolta. Hosszan, elnyújtva csókolóztak előttem, én pedig csak néztem. Közben olyan érzésem támadt, mintha egy képzeletbeli tőrt forgatnának meg a gyomromban, amely nemcsak körbeforog, de időnként ki-be jár, mintha újra és újra belém hasítana. Miután abbahagyták a csókolózást, mindketten szó nélkül távoztak.

Végül a desszertre nem került sor, és a túrós rétest egymagam ettem meg.

Amióta egyedül élek nem sok ételt tartok otthon. Van, amikor arra gondolok, hogy miért is nem húzom ki a hűtőt. Talán ezzel is spórolnék némi áramot, de gyakorlatilag pár darab fagyasztott csirkemell, és egy zacskó mirelit leveszöldség miatt használom a fridzsidert. Néha napján, amikor anyám ellátogat hozzám, akkor kinyitja a hűtőt és csak szánakozva rázza a fejét. Nem ilyen példát mutatott nekem. Az étel számára mindig is szent volt, hiszen a szakmája is megkívánta, mert valaha szakács volt. Nehéz elmagyarázni egy régimódi embernek, hogy egymagamra sajnálom azt az időt, amit főzésre szánnék. Ő persze mindig a régi időkkel jön. „Bezzeg akkor nem ettünk ám minden nap húst, csak vasárnap.” Mikor anyám nosztalgiázik, akkor előttem mindig minden fekete-fehérként jelenik meg. Valamiért gyerekkorom óta színtelenül jelenik meg a letűnt világ. Ez egy hülye beidegződésem, amely onnantól maradt rám. Szegény nagymamámnál régen rengeteg régi fekete-fehér filmet láttam, teljesen az a képzetem támadt, hogy a színeket később találták fel. Meg is kérdeztem tőle, hogy régen a világ fekete-fehér volt? Ezen egy jót nevetett és rám hagyta. Majd kinövi ez a gyerek! – gondolta, aztán mégis itt maradt a fejemben.



Kedd éjszaka hazafelé tartottam egy kimerítő napon és elragadott az éhség. Mi felénk sok lehetőség nincsen, hamburgert meg nem szerettem volna enni, ezért betértem egy útba eső benzinkútra. Az utóbbi időben minden töltőállomáson elterjedt ez az egyen-hot dog. Én csak így hívom, mert mindegy milyen társasághoz megy az ember, ott állagra, ízre, minőségre is ugyanolyan. Az igazat megvallva ebből akár még négyet is be tudnék falni, mert valamiért ízlik. Tetszik a kifli textúrája, ahogy pirítás után kiveszi a kútkezelő a sütőből. Fekete csíkok srégen követik egymást. Alulra currys ketchupot kérek, felülre mustárt és mindig izgatottan nézem végig, ahogy a friss virsli becsusszan a kiflibe egészen a tövéig. A végén kis téglalap alakú szalvétával körbetekerik, amelyen a cég emblémája szerepel. Nem túl egészséges étel az tény, de nem minden nap tér be egy ilyen eleségre. Meg is unnám, ha minden nap csak ezt kéne fogyasztanom.

Beértem a kútra, ahol egy fekete hajú kútkezelő nő éppen az eladóteret mosta fel az üdítős hűtőnél. Meglátta, ahogy a pulthoz közeledek és a hűtőnek támasztotta a felmosófát. A bőre szoláriumozott volt. Ruházata a cég előírásának megfelelő volt, gyakorlatilag egy két lábon járó céglogó. Még talán egy számmal nagyobbnak is tűnt a felsője. Normál testalkatú nő volt, átlagos arccal. Kiszolgálás közben még mosolygott is. Csodáltam is, hogy ilyen készséges főleg így éjnek évadján. Megkaptam a hőn vágyott hot dogomat, a polcról leemeltem egy mentes kólát, és a kút másik felén levő éttermi részben leültem elfogyasztani a kései vacsorámat. A hölgy utána visszament a felmosófájához és folytatta a felmosást. A felettünk levő hangszóróból egyszer csak megszólalt INXS – Nevert tear us apart című dala. Magamban felnevettem, hogy bizony ezt a dalt is jórégen hallottam már. Míg szólt a dal a nő végig fütyülte a dallamot és már egyre közelebb volt hozzám.

Tudja mikor hallottam utoljára ezt a dalt? – kérdeztem a nőtől.

Megállt a felmosóval, rátámaszkodott egyik kezével a tetejére és az állát ráhelyezte, mint aki várja a folytatást.

Amikor a volt feleségemmel bevonultunk az anyakönyvvezetőhöz. Vagyis abban a pillanatban még nem volt a feleségem…

Nekem is az egyik volt páromat juttatja az eszembe…

Talán lassúztak rá valamelyik házibuliban? – kérdeztem.

Nem, rosszabb… Szerenádot adott.

Erre felnevettem.

Akkor nem sikerült jól a szerenád… – mondtam nevetve.

Nem csak a szerenád. De mindegy rég volt már.

Majd megmozgatta a felmosó vízben a rongyot, kipréselte belőle a felesleges vizet és folytatta tovább a munkáját.

          A nagy üvegportálon keresztül láttam, hogy egy öreg csotrogány beállt az egyik kútoszlophoz. Egy őszhajú, őszszakállas öreg fickó szállt ki belőle, sárga pufikabátban. Végig valamit dörmögött magában, mert bentről azt láttam, hogy csak beszél, de mit azt nem hallottam. Levette az egyik pisztolyt és tankolni kezdte a kocsiját. A kutasnő kinézett felmosás közben és megjegyezte:

Na, már megint az öreg…

És folytatta a felmosást.

Odakint az öreg befejezte a tankolást és egy teátrális mozdulattal visszahelyezte a pisztolyt a kútoszlopra. Nagy lépésekkel elindult a bolt felé, kezeit lóbálta előre és hátra és közben még mindig beszélt. Kinyílt a fotocellás ajtó, bejött rajta és csak végig ezeket mondta hangosan:

Hogy mi kerül ennyibe ebben a rohadt benzinben? Már nem éri meg autózni. Mi kerül ennyibe? Ki tudja ezt megfizetni? Eladom a fenébe ezt az öreg szart.

A nő odament a kasszához.

Jó estét! A tankoláson kívül kér még valamit?

Miért olyan drága literje? Dehogy kell! Mi kéne még? Hagyjon már!

Majd erősen tenyérrel rácsapta készpénzt a pultra. Erre a nő pislant egyet, majd kinyitotta a kasszát és visszaadott az öregnek. Az öreg megfordult és elindul a kocsija felé és közben ugyanazokat mondogatta. Mire a csokoládés gondolákhoz ért valószínűleg a szeme sarkából kiszúrhatott engem és megállt. Felém fordult és olaszosan felemelte a balkezét és magyarázni kezdett felém.

Hát szemtelenség? Mi kerül ennyibe? Értse meg nekem erre nincs pénzem!

Abbahagytam egy pillanatra a hot dog majszolását, az öregre néztem, aztán a nőre, de az csak rázta a fejét.

Wunderbaum! – üvöltött az öreg.

Majd levett egy kékszínűt az egyik állványról és visszament a kasszához. Pontosan annyi aprót rakott a pultra amennyi kell, majd kiment az autóba. Kiszedte a kis fenyőfát a zacskóból, kidobta a szemetét és a visszapillantóra helyezte, ahol már legalább kétszáz lógott. A szivárvány minden színében tündökölt a pillantótükör alatti csokor.

Hátam mögül megszólalt a nő:

Mindig ezt csinálja. Szegénynek már elgurult a gyógyszere. Nem is értem hogyan vezethet az ilyen?

Betoltam a maradék hot dogomat és megittam a maradék kólámat. Még vettem otthonra reggelinek felvágottat és tejet. Kifizettem és hazamentem.






          Szerdán ismét bonyodalmakkal teli nap virradt rám. Mintha a főnököm is arra játszott volna, hogy ebben a hónapban megkaphassam a munkahőse címet. Odabent az irodát is én zártam és megint sötét lett mire haza indultam. Lefelé menet a kocsihoz megláttam egy automatát, amely üdítőt, gesztenyét, elemet és mindenféle kacatot árult. Még nem is figyeltem fel erre az automatára. A folyosón sötét volt, csak a gép fénye világította be a teret és visszhangzott a búgása. Megálltam előtte és végig néztem a felhozatalt, gondoltam iszom egy kólát. A második sor közepén B34-es számmal kiszúrtam egy zöld Wunderbaum-ot.

Hát ez? – felszólaltam hangosan.

Belekotortam a pénztárcámba és pontosan annyi apróm volt, mint amennyibe került ez a papírfenyőcske. Kivettem a gépből, megszagolgattam a celofánt, leszedtem róla és kidobtam a kukába. Beszálltam a kocsiba és felakasztottam a visszapillantóra.

          Hazafelé ismét a kút környékén jártam, amikor kivillant a sárga tankolást jelző lámpa. Micsoda véletlen?! – gondoltam. Majd behajtottam a kútra és tankolni kezdtem. Miután végeztem, visszatettem a pisztolyt és bementem a boltba. Odabent ugyanaz a hölgy mosott fel ugyanúgy, mint előzőnap.

Nahát! Tegnap is maga volt itt és ugyanúgy felmosott! – mondta a nőnek.

Erre nem reagált semmit, csak ennyit mondott:

Csak a tankolás lesz?

Ránéztem a forgolódó virslikre.

Tudja mit! Kérek egy hot dogot is.

Kifizettem és nekilátott az elkészítésének. Alulra currys ketchupot nyomott, felülre mustárt, majd beültem az étterem boxába ugyanoda, ahová előző nap is tettem.

Megszólalt az INXS dala, ismét.

Ugyanaz a CD szól, mint tegnap? – kérdeztem a hölgytől.

De az nem figyelt és csak a padlót nézte, ahogy huzigálta rajta a felmosót.

Begördült az öreg autója. Morgolódva kiszállt és tankolt. Ugyanabba a ruhában volt.

Mennyit megy ez, hogy naponta tankolja azt a bádogteknőt? – gondoltam.

Becammogott a boltba és megint hangosan szitkozódva kifizette a számláját. Próbáltam megbújni a sarokban, hogy ne vegyen észre, de ismét meglátott és már az öklét rázta felém és szitkozódott. Elindult aztán kifelé, majd megint felkiáltott:

Wunderbaum!

És levett egy zöldszínűt. Végignéztem megint, ahogy felakasztja az autóban a visszapillantó tükörre. Odabent a nő csak mosta a padlót és úgy viselkedett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Megettem a hot dog kis csücskét is és odamentem a kutasnőhöz.

Ne haragudjon, hogy zavarom, de minden nap jön ez az öreg?

De ő csak mosta a követ és megrántotta a vállát. Folytattam a kérdezősködést:

Ennyit megy, hogy minden nap tankolnia kell?

A nő megint megrántotta a vállát és csak mosta a követ.

Tegnap valami rosszat mondtam? Megbántottam? Rám se néz.

A nő továbbra se nézett rám, csak mosott és mosott. Óvatosan megérintettem a jobb könyökénél és így szóltam:

Ne haragudjon, de…

Erre ledobta a felmosót és torkaszakadtából üvölteni kezdett. Bement a hátsó PRIVÁT feliratú helyiségbe és magára zárta az ajtót. Megszólalt Rick Astley – Never Gonna Give You Up című dala a hangszórón. Elindultam az autómhoz. A fotocellás ajtó mellett megláttam az illatosítós állványt és felkiáltottam:

Wunderbaum!

Levettem egyet és fizetés nélkül távoztam. Felakasztottam a visszapillantóra és hazamentem.



          Csütörtök reggel a munkába menet dugóba kerültem. Szokás szerint a reggeli beszélgetős műsorokat hallottam. A műsorvezetők éppen arról beszélgettek, hogy Amerikában egy hot dog evő versenyen meghalt egy férfi.

Hot dog! – kiáltottam fel.

Ismét megkívántam a hot dogot és el kellett kapcsolnom egy másik adóra. Ott reklám blokk ment és éppen egy influenza elleni gyógyszer hirdetését játszották, amikor egy benzinkút hot dog akciót hirdetett, amelyben elmondták, hogy most két hot dogot lehet kapni egy áráért, az üdítő ajándék!

Hot dog! – kiáltottam fel ismét.

Odakint a hirdető táblákon is hot dogokat láttam. A lámpánál a kéregető dobozára ez volt írva:
HOT DOGRA GYŰJTÖK!

Elkezdtem verejtékezni, a gyomrom egyre jobban korgott, annak ellenére, hogy reggel megettem egy tál müzlit. Ránéztem a visszapillantóra és már két Wunderbaum fityegett. Egyre jobban azt éreztem, hogy vissza kell mennem a kútra. Felhívtam a főnökömet és beteget jelentettem. Megfordultam az autóval és padlógázzal mentem a kútra.

          Mikor odaértem már az útról láttam, hogy totemoszlopon nem látszódnak az árak. Talán áramszünet? Vagy valami technikai hiba. Behajtottam a kútra és odabent a boltban sötétség volt. Az ajtó be volt zárva. Csupán a hűtők világítottak odabent, a virslik meg forgolódtam a forró rudakon.

Hot dog! – kiáltottam ismét.

Ütni kezdtem az üveget, rángattam az ajtót és üvöltöttem. Megláttam a Wunderbaumos állványt és most azt üvöltöttem:

Wunderbaum!

Visszanéztem a pultra.

Hot dog!

És felváltva néztem epekedésemnek tárgyait és üvöltöztem. Sírva fakadtam, hangosan zokogni kezdtem. Olyan érzésem volt, mint gyerekkoromban, amikor éjszaka nem bírtam elaludni és álomba sírtam magam. Elfeküdtem az ajtó előtt és elaludtam.

Fekete és fehér. Ilyen világ ez. De hol is vagyok? Jé, milyen kicsik a kezeim. Úristen! Hiszen én gyermek vagyok!

Gyere fiam! Elmegyünk a kútra tankolni! – szólt apám.

A trabant kipufogója zörögve ontani kezdte a füstöt. Megcsapott a keverék kipufogógáz szaga, melyet isten tudja mióta nem éreztem.

Apa! Milyen színű ez a kocsi! – kérdeztem.

Hülyéskedsz fiam? Pisztáciazöld. – mondja apám és rázza a fejét.

Apa munkásruháján megannyi száradt festék, de mind szürkésnek, fehérnek és feketének láttam. Odahajoltam a ruhájához közel és megcsap apa illata. Ezt is rég éreztem már. Kiértünk a kútra, megtankolja a kocsit. Kiszállok és végig simítom a Trabant oldalát. Ujjammal követem az ívét végig. Kattan a pisztoly, apa visszateszi az oszlopra és bementünk a kútra. Odabent egy öregasszony éppen felmos a pult előtt, cigaretta lóg ki a szájából.

Elnézést, hogy rálépünk a frissen mosott kőre! – szabadkozott apám.

A nő csak bólintott egyet, beállt a kasszához és ezt kérdezi:

A tankoláson kívül lesz még valami?

Wunderbaum! – kiáltott fel apám.

A pultnál egy kartonban különböző illatok sorakoznak.

Vegyél le egy zöldet, fiam! – kérte apám.

De hogy melyik az zöld, azt nem tudom mert nekem minden fekete és fehér.

Melyik az? – kérdem.

Hát a classic! Az van ráírva! – mordult rám.

Nézem a kis fenyőcskéket, de nem ismerem fel a betűket. És a színeket sem látom. Teljesen tehetetlenné váltam.

Mi lesz öcsi?

Néz rám cigivel a szájában az öreg nő.

Ne égessél már, fiam!

Lesütöttem a szemeimet és így szóltam:

Apa! Nem tudok olvasni!

De a színeket ismered, nem?

Nekem minden fekete és fehér!

Az öreg nő elkezdett óbégatni. Apám artikulálatlanul magyarázni kezdett valamit, miközben én a két kezemet a fülemre tapasztottam. A nő eltűnt hátra egy helyiségbe és ki se jött, mire begurult a kútra egy öreg csotrogány és kiszállt belőle egy sárga pufikabátos egyén. Sárga. Igen, valamiért a sárgát azt felismerem. Mire visszafordultam apámra ő már nem volt sehol.



          Arra keltem, hogy valaki a cipőjével bökdöste a mellkasomat. Ahogy kinyitottam a szememet az erős neonfénytől alig láttam.

Uram! Mit csinál itt? Itt nem aludhat! – mondta a kutasnő.

Hot…dog. – motyogtam.

A nő kinyitotta az ajtót. Feltápászkodtam, leporoltam magam és bementem a boltba. Ráütöttem a pultra és határozottan így szóltam:

Hot dog!

Jól van! Mindjárt készítem!

Közben megszólalt INXS-től a Never tear us apart, majd megérkezett morogva az öreg. Megtankolta a kocsit. Bejött magyarázott és én most a pultnál zabáltam a hot dogokat egymás után. Az öreg kifizette a tankolást. Leraktam a kezembe levő hot dogokat, odamentem a Wunderbaumokhoz, mindet kiszórtam a földre. Egyesével kezdtem kibontani őket miközben gúnyosan üvöltöttem az öregre, hogy:

Wunderbaum! Wunderbaum! Wunderbaum!

Az öreg visszament és amennyi forró hot dogot fel tudott venni a kezébe odajött és a számba kezdte tömködni. Eközben, hogy a pofámat tömte én az összes Wunderbaumot megpróbáltam a nyakára akasztani. Pont úgy, mint a visszapillantó tükörre. Még a fülére is akasztottam egy-egyet. A kutasnő felborította a vizet, óbégatni kezdett és eltűnt a hátsó helyiségbe, amire az volt írva: PRIVÁT. Az öreggel elterültünk mindketten. Számból virsli darabok lógtak ki. Az arcom csupa ketchup volt és mustár. A ruhám csupa morzsa. Az öreg szuszogva feküdt a sok Wunderbaummal a nyakában és csak ezt mondogatta:

Wunderbaum! Wunderbaum! Wunderbaum!

Végül megszólalt Rick Astley – Never Gonna Give You Up című dala.

Könyvek, lemezek és nők

Még utoljára visszamentem a volt kedvesemhez, mert ottmaradt nála pár holmim. Már egy hónap is eltelt mióta elköltöztem tőle, azóta nem is láttam. Egy ideje ígértem neki, hogy elmegyek a dolgaimért, de valami mindig közbejött. Végül egy vasárnap este megjelentem a lakása előtt. Először azt gondoltam, hogy kezembe adja a cuccaimat és mindenki megy a dolgára. Aztán nem így lett. Kedélyesen beinvitált a lakásába. Az fordult meg a fejemben, hogy talán meg akar ölni. Ezt hamar el is vetettem. Majd miután leültem a nappaliban a bőrkanapéra, szinte vártam a kioktatást és a szemrehányást. De végül ez sem jött el.

Túl pesszimista vagyok. Vagy talán nem is ismertem meg őt igazán. – gondoltam.

Megkínált egy itallal és bájosan cseverésztünk a semmiről. Kötelező, feszengő köröknek tűnő párbeszédek. Aztán miután az összes ismert rokonságról és barátról szó esett, hogy ebben az egy hónapban mégis mi a búbánat történhetett, beállt a csend. A tipikus csend, amelyben csak a szemek beszélnek és mélyen egymásba habarodnak. Mi tagadás, mint két éhező vadállat egymásnak estünk és egész a hálóig vezettek az eldobált ruhák.

Meztelenül feküdtünk az ágyon és mindketten kielégülten bámultuk a plafont. A vállamhoz húzódzkodott, és simogatni kezdte az ágyékomat. Ahogy az arca a vállamhoz ért, éreztem, hogy egy könnycsepp hozzáért a bőrömhöz.

Oldalra fordultam és megkérdeztem:

– Te sírsz?

Letörölte könnyeit, szipogott egyet és fél percig nem szólt semmit. Abban a fél percben azon dilemmáztam, hogy mit kéne tennem. Megölelni nem akartam, hiszen már nem voltam senkije, csupán az exe. Habár mint ember az emberhez megtehettem volna, hogy oldom a feszültségét de a címkék dzsungele elhalmozták a fejemet és magam se tudtam, hogy melyik irányba kéne mozdulnom. Amíg töprengtem, megszólalt:

– Tudod, az a legnagyobb baj, hogy olyan vagy a nőkkel, mint a lemezeiddel. Megszerzed, lejátszod, gondosan elcsomagolod, majd felrakod a polcra. Majd akkor teszed fel a lemezjátszóra, amikor kedved szottyan…

Szíven ütött az, amit mondott. Valóban elgondolkodtam, hogy vajon mindig ilyen voltam? Mindenkivel így viselkedtem? Ennyire önző lennék?

Nem mondtam neki semmit. Hisz erre mit is lehetne mondani? Pár perc múlva felöltöztem, összeszedtem a dolgaimat és hazamentem.

Hónapokig nem vettem lemezeket, hónapokig egy nőhöz sem szóltam. Persze ez így nem igaz, mert a munkahelyemen, a boltban, a családomban kénytelen voltam. De mindenesetre a párkeresést parkolópályára tettem. A nappalimban álló lemezgyűjteményemet sem nagyon látogattam. Csupán takarításkor sepertem le róluk a port. A lemezjátszó annyit állt, hogy szíjat kellett cserélnem rajta. Semmi mást nem csináltam, csak a hálóban kuksoltam és olvastam. Semmi másra nem vágytam, csak könyvekre. És féltem, hogy ha talán ismét színre lépnék, akkor talán fájdalmat okoznék valakinek. Nem másoktól féltem, mint gyermekkoromban, hanem magamtól féltettem az embereket.

Egyik rossz szokásom, hogy reggelente a kávé mellé közösségi médiát fogyasztok. Sajnos olvasni nem tudok italozás és étkezés közben, mert szeretem teljesen átadni magam az olvasmánynak. Minden figyelmemet oda akarom szegezni. Nem akarok pótcselekvést végezni. Napok óta fel-feldobált a telefon egy videót egy lányról, aki egy lemezboltban eladó és az új beérkező lemezeket mutatta be. Minden nap hozzáértően és kedvesen mutogatta a megújult portékát és válaszolt a kommentekre. Hogy a hely hangulata vagy a lány szeme fogott meg? Talán mindkettő. Hatalmas barna szemeiben még így, képernyőn keresztül is elvesztem, miközben vastag ajkai gyönyörűen, artikuláltan formálták a zenekarok neveit. Késztetést éreztem aziránt, hogy lemezt kell vennem. Ha más nem, azért mert rég vettem. Meg persze jó lenne látni a lányt élőben is. Még ha nem is történne semmi, csupán megkérdezni, hogy a Depeche Mode lemezek merre találhatók. Hallani azt a kedves kis hangját, pont úgy, mint a videóban.

Szombat délelőttre terveztem a vásárlást. A reggeli kávé mellett megnéztem az aznapi videóját a lemezboltnak, és kimentem a vasúthoz. A vonaton szokásomhoz híven a kedvelt helyemre ültem, és elővettem Bulgakov A Mester és Margaritáját. Száguldottunk szélsebesen az új lemezeim felé. Nagyon szeretek utazáskor olvasni. Miközben elmerülök egy másik világban, a valódi idő úgy suhan el mellettem, hogy amikor a vonat eléri a célállomást, úgy állok fel a helyemről, mintha csak oda teleportáltak volna. Woland éppen parádés előadását tartotta a színházban, amikor odalépett hozzám a kalauzhölgy. Fiatal, szemüveges, huszonöt év körüli, szőkésbarna, törékeny teremtés. Szégyenlősen elkérte tőlem a bérletet, amelyet lecsippantott a kis ketyeréjével, egy mosollyal nyugtázta, és ment is tovább. Régebben már többször is elkérte a jegyemet. Ezt onnan jegyeztem meg, hogy ezen a vonalon többnyire idősebb férfiak végzik el ezt a munkát. Ilyen szép, fiatal kalauzzal ritkán találkozik az ember. Félúton járhattam, amikor a kalauzlány ismét megállt előttem, és én felnéztem rá.

– Már elkérte a jegyem… – mondtam, és szemeimet a könyvre vetettem.

– Tudom. Nem zavarná, ha leülnék ide?

– Tessék! – mutattam a jobb kezemmel a szemben lévő ülésre, de közben nem néztem fel a könyvből.

Leült velem szemben és elővette a telefonját. Felnéztem a lapok közül, és a bal felsőkarján megpillantottam egy tetoválást. Egy női kéz volt rajta. A kéz hüvelykujját és a kisujját egy-egy kisgyermek keze fogta. A fehér blúzában, sötétkék szoknyájában, szemüveggel az arcán inkább emlékeztetett egy könyvtárosra, mint egy kalauzra.

– Ne haragudjon, de már többször láttam ezen a járaton.

– Pedig nem vagyok egy feltűnő alak… – mondtam a könyv mögül.

– Maga mindig könyvet olvas. – jegyezte meg.

– Igen. Szeretek olvasni.

– Tudja, manapság az utasok mind a telefonjukat bújják, vagy zenét hallgatnak. De maga más.

– Sajnos elegem lett a világból. Egy könyv sokkal üdítőbb, mint egy vicces, agyrohasztó videó.

A kalauznő letette a telefonját.

– Mit olvas?

– Bulgakovtól A Mester és Margaritát.

– Értem.

– Olvasta?

– Nem, még nem – mondta kissé elszégyellve magát.

– Szokott olvasni?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szoktam. Évente, ha egyet. Valami romantikusat.

– Ne szégyellje magát. Manapság az is nagy dolog, ha valaki évente könyvet vesz a kezébe.

Megállt a vonat, a hölgy elnézést kért és elment ellátni a feladatát. Miután az állomásról kifutott a vonat, ismét visszaült velem szemben. Nézett, ahogy olvasok. A könyvön keresztül éreztem, hogy mosolyog rám. Zavarban éreztem magam és le kellett tennem a könyvet.

– Ne haragudjon, hölgyem, de van valami vicces rajtam?

A nő elnevette magát.

– Nincs semmi vicces, de valamiért, ahogy itt olvas előttem és nézem az számomra megnyugtató. Mintha én magam is olvasnám a könyvet, csak magán keresztül.

Letettem magam mellé a könyvet, becsuktam. A szemeim lentről felfelé végigszaladtak a testén. Először a vékony lábait vettem szemügyre, amin átlátszó harisnya volt. Ahogy felfelé haladtam, ő kissé zavarba jött és megigazította a szoknyáját. A blúza egyik részénél oldalról kissé látható volt a fehér melltartója. Majdnem a szemeihez értem, amikor teljesen elvesztettem az érdeklődésemet a könyv iránt. Egy teljesen más vágy kerített hatalmába. Ott ültünk csendben és néztünk egymás szemébe. Beköszöntött a csend. Ismét az a csend, amelyet utoljára akkor éltem át, amikor a volt szerelmemnél jártam. A kalauz megharapta az alsó ajkát.

– És most mire gondolok? – szóltam mély hangon.

A nő elpirult, majd megállt a vonat.

– Sajnálom! Ez a végállomás. Jelenésem van a forgalmi irodában.

– Minden jót! – mondtam.

– Minden jót! – mondta, megigazította a ruháját és felállt.

Vett egy mély lélegzetet, kifújta a levegőt és elindult az ajtó felé. Miközben elhaladt mellettem, egy pillanatra megállt és a vékony kis kezét a vállamra helyezte. Felnéztem rá és mosolygott.

A metróhoz igyekezve, a mozgólépcsőn átgondoltam a vonaton történteket, és elég abszurdnak tűnt. Mi lehet ez az egész? Vajon tényleg rajtam keresztül olvasta a könyvet? Vajon látta és érezte, hogy megkívántam?

A gondolataim teljesen széthullottak. Egy pillanatra azt sem tudtam, hová tartok. Felvettem a fejhallgatómat, és véletlenszerűen elindítottam egy Jeff Buckley-dalt. Mire a lemezboltba értem, addigra átszellemültem. Ahogy megláttam a cégért el is halványodott a fejemben a kalauzlány képe, és egyre inkább a lemezboltos lány járt a fejemben. Beérve a boltba a kasszánál nem láttam senkit. A bolt teljesen üresnek tűnt. Még vásárlók sem lézengtek a polcok között. Ahogy hátrébb értem, megpillantottam a lányt a videóból. Sötét rúzs ragyogott a száján. Ahogy meglátott, elmosolyodott és odaköszönt:

– Szia!

Mindezt úgy, mintha ismerne. És én úgy köszöntem vissza, mintha én is valóban teljesen ismerném. Ahogy elsuhant mellettem, lemezekkel a kezében, megcsapott az illata. Finom cseresznyeillat. Szerettem volna megszólítani, még oldalra is fordultam, kezem félszegen felemeltem, jelezve, hogy kérdezni szeretnék valamit, de ő ezt nem vette észre, és belém fagyott a szó. Magam kezdtem túrni a lemezeket segítség nélkül, csak úgy összevissza, mint aki nem tudja, mit keres. Tíz perce bogarásztam az új lemezek között, amikor odajött mellém. A polcra helyezett pár lemezt. Én úgy tettem, mintha ott se lett volna. Ő olyan volt, mint aki a munkáját végzi. Maga előtt rendezte a kislemezeket, amikor előre meredve így szólt:

– A Depeche Mode lemezek nem itt vannak…

Ezen nagyon meglepődtem. Honnan tudja, hogy ezzel a felvezető szöveggel akartam megszólítani?

– Pardon? – értetlenkedtem.

Letette az utolsó lemezt is, felém fordult.

– Hol vannak a Depeche Mode lemezek? Ez lett volna a felvezető szöveg… – mondta mosolyogva.

Felé fordultam, összeráncoltam a szemöldökömet és lassan a fejemet ráztam.

– De hát honnan tudod?

Erre nem válaszolt semmit, csak megfogta a kezem és húzott maga után. A szívem egyre hevesebben vert, míg lassan a bolt másik végéhez értünk, pontosan oda, ahol a Depeche Mode lemezei voltak.

– Melyiket szeretnéd? – kérdezte.

Majd végiglapozta és felolvasta nekem az albumcímeket.

– Ne fáradj, megvan az összes!

– Ó! – mondta kissé letörten.

Lenézett a padlóra és elszégyellte magát.

– Semmi baj! Elsősorban miattad jöttem. A lemez csak egy kis plusz.

Elmosolyodott és így szólt:

– Tudtam!

– Tudtad? – kérdeztem meglepődve.

– Igen, csak tőled akartam hallani!

– De honnan?

– Azt akartam, hogy ide gyere! Szerinted miért kaptál tőlünk hirdetéseket a telefonodra?

Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy megnyerő marketingfogás, vagy boszorkányság.

Álltunk egymással szemben. Tekintetem végigsiklott a lábán, majd felfelé haladt a testén, a fekete farmernadrág vonalát követve, amely feszült az ágyékánál. Fekete-fehér kivágott felsőt viselt, erősen duzzadt melle félig látszódott benne. A vállai csupaszon világítottak, és több tetoválás is borította különböző motívumokkal. Hatalmas barna szemei mélyen a szemembe néztek, és eljött ismét az a csönd, amely megelőzi a felfalást. Beletúrt a hajába, a jobb füléhez helyezte az egyik fürtjét és megnyalta a száját.

– És most mire gondolok? – szóltam mély hangon.

Kinyílt az ajtó és egy fiatal pár jött be a boltba, hangosan odaköszöntek. A lemezboltos lány lesütötte a szemét, köszönt a vevőknek, felvette az eladóslány mosolyát, és megkérdezte, mit szeretnének.

Már nem akartam lemezt venni, és nem értettem, hogy mi a fene történik velem. Haza akartam menni, és könyvet akartam olvasni az ágyamban. Kimentem a boltból, és rá se néztem a lemezboltos lányra. Az órámra néztem, és pont tizenöt percem volt, hogy elérjem a gyorsvonatot. Minél előbb a lakásomban szerettem volna lenni mindentől távol. Elfutottam a metróállomásig, és pont elértem egy szerelvényt, és egész a pályaudvarig lihegtem.

A pályaudvar előtt asszonyok lepedőkről legyezőket árultak, mellette a kürtőskalácsos hányingerkeltően tolta ki magából az édesszagot, miközben elfutottam pár hátizsákos turista között. A kijelzőn a vonat zölden villogott, közel volt az indulás ideje. Odaértem a vágányhoz, felszálltam és elhelyezkedtem a szokásos helyemen. Elővettem A Mester és Margaritát, és próbáltam elterelni a gondolataimat. Minden mondatot tízszer el kellett olvasnom, hogy felfogjam. Kigurult a vonat a pályaudvarról. Tíz perce haladtunk, és én több mint tíz perce olvastam, amikor még egy rohadt oldallal sem haladtam a könyvben. A háttérben hallottam, ahogy a kalauz közeledett, a készüléke csipogása egyre hangosabb lett. Elővettem a telefonomat, hogy be tudjam mutatni a bérletemet. Mellém állt egy fiatal, törékeny teremtés, és így szólt:

– Jegyeket, bér… – és ezen a ponton elharapta a mondatot.

– Ó, maga az! – mondta, és elmosolyogta magát.

Én meglepetten mondtam neki:

– Úgy néz ki!

– Tegye el a telefonját, úgyis tudom, hogy érvényes. Végig kell mennem a vonaton, de végzek, mire a végállomásra érünk. Kérem, várjon meg a peronon!

– Rendben.

Valamiért nem ellenkeztem és egy kérdés sem hagyta el a számat. Ő elmosolyogta magát, és elindult ellenőrizni az utasok jegyét. Mintha egy üllőt dobtak volna a fejemre, annyira laposnak és tompának éreztem magam. Eltettem hát a könyvem, ebből nem lesz olvasás. Próbálkoztam dalok hallgatásával is, de a gondolataim hangosabbak voltak, mint a zene. Legszívesebben kivágtam volna a fejhallgatómat a könyvemmel együtt az ablakon. Mit akar ez a nő tőlem? Hogyan olvasta a könyvet rajtam keresztül? A lemezboltos lány miért üzent nekem? Honnan tudta, hogy a Depeche Mode lemezekkel szólítom majd le? Végig ezek zakatoltak a fejemben, míg oda nem értünk az állomásra. Ahogy leszálltam a vonatról, a szívem megint egyre erősebben dobogott. Megálltam a peron közepén, az emberek úgy tódultak az aluljáró felé, mint a terelt állatok. Majd miután minden ember eltűnt körülöttem, kinyílt a vonat ajtaja, leszállt róla a kalauzlány, megfogta a kezem, és magával húzott. Az állomás mellett volt egy magas, tízemeletes épület, ez állt rajta:

FORGALMI KÖZPONT

– Leadom a papírt, és utána mutatok valamit! – mondta.

Belépve az épületbe egy hatalmas aula tárult elénk, végig fekete-fehér műkővel burkolva. Látszott, hogy az egész épületet az előző rendszer hagyta itt. Azóta sem változott itt semmi, csupán az arcok. A lány bement egy ajtón és eltűnt pár percre. Amíg kint álltam a műkövön, egy árva lelket sem láttam. Néha hallottam pár nyíló-csukódó ajtót, de olyan messziről jöttek ezek a hangok, hogy nem tudtam megítélni, honnan jöttek; olyan sejtelmesen visszhangzott minden ebben a hatalmas térben. A lány visszajött, és mosolyogva megfogta a kezem. A szája szinte a füléig ért. Egy lifthez értünk, megnyomta a gombot, és azonnal kinyílt az ajtó, beszálltunk.

– Tudok egy helyet! – mondta, és megnyomta a hatos gombot.

A liftben ismét úgy néztünk egymást, mint a vonaton, amikor először odaült hozzám.

A lift csengetett, és kilépve egy hatalmas raktárhelyiségbe értünk. A polcok mintha a végtelenbe értek volna. Az ablakokból beszűrődő fénysugarakban a por fátyolként állott. Bevitt két hosszú polcsor közé; az egyik oldalon könyvek hada sorakozott, a másik oldalon lemezek álltak ABC-sorrendbe, előadók szerint.

– Hol vagyunk? – kérdeztem.

A kalauz csak húzott előre, és közben hangosan nevetett, és úgy ugrált örömében, mint egy gyerek. A nevetése visszhangzott, a mozgásunktól a fényfátyol megremegett. Elértünk egy kereszteződéshez, ahol két irányba mentek polcok. Megálltunk, és a lány a fülemhez hajolt.

– Csukd be a szemed!

Nem volt mit tennem. Úgy éreztem, hogy teljesen át kell adnom magam, ha már idáig eljöttem, és behunytam a szemem. Morajlást hallottam és egy kattanást.

– Ne nyisd ki! – kiáltott rám a kalauzlány.

Lépéseket hallottam. Ahogy a lépéseket figyeltem, rájöttem, hogy nem csak ketten vagyunk ezen a fura helyen, hanem hárman.

– Kinyithatoooood! – mondta nevetve a kalauzlány.

A könyvespolc oldalán a kalauzlány meztelenül állt, lábait bokájánál keresztbe tette, és kissé szégyenlősen megvonta két vállát. A lemezeknél a lemezboltos lány állt meztelenül terpeszállásban. Ahogy néztem őket, úgy éreztem, hogy kezdem elveszteni az eszemet.

– Mit szeretnétek tőlem? – kérdeztem.

A kalauzlány levett egy könyvet a polcról. Az én nevem volt rajta. A címét nem láttam. Elmosódott. Kitépett egy lapot. A másik lány odalépett hozzám. Megcsókolta a nyakam. Letépte rólam a ruháimat. A kalauzlány ujjai a lapszélen. Mint egy penge. Mint egy frissen élezett kés. Meztelenül álltam. Vér tódult az ágyékomba. A két lány elégedetten nézte. A lemezboltos lány biccentett a másiknak. A kalauzlány odalépett hozzám. A lappal Y-vágást metszett rám. A mellkasomból spriccelni kezdett a vér váltakozó betűalakban. A lemezboltos lány kivett egy lemezt. Összevérezte vele a barázdákat. Kefével elegyengette a testnedveimet a korongon. A másik lány a papírlappal itatta fel a vérem a földről. A spriccelés alább maradt. A vágás hirtelen beforrt. Megfogták a kezeimet és egy lemezjátszóhoz vezettek. A boltoslány feltette a véres bakelitet. A hangszórókon hangos zene szólalt meg. Felismertem az énekhangom. A dalaim zengtek halálról, apámról és sárga nárciszokról. A kalauzlány leterített egy pokrócot. Lefeküdtem. Rám ült, és fel-le mozgatni kezdte magát, és néha közben lihegett.

– Most felolvasom a szavaidat! – mondta.

Megnyálazta az ujját, lapozott egyet a könyvben, és lovaglópózban olvasta a korábban leírt és kimondott szavaimat.

A lemezboltos lány úgy táncolt mellettünk, mintha nem lenne holnap. Egyre jobban kábulatba estem és ezt nem a gyönyör okozta. Talán a vérveszteség vagy a sokk. Egyre sötétebb lett kint és idebent is.

Másnap a nappalimban ébredtem. Körülöttem, rajtam lemezek és könyvek hevertek. A polcaim leszakadva terültek el mellettem. Megtapogattam a mellkasomat, és éppúgy eltűnt a vágás, mint a lemezboltos és a kalauzlány is.

Kiléptem a zuhanykabinból, és megnéztem a valómat. Látszatra semmi különös. Néha úgy érzem, hogy nem öregszem, nem szépülök, és talán nem is csúnyulok. Ezek tulajdonképpen mind csak részletkérdések.

A koponyámon végighúztam az ujjaimat, és a tar fejemet vizsgáltam, maradt-e még leborotválatlan terület. Ahogy forgolódtam a tükör előtt, egy hosszú, szőkésbarna hajszálat véltem felfedezni, amely a számból indult. Ajkaim száraz redői közé úgy besimult, hogy csak oldalról láthattam meg, ahogy megcsillant rajta a fény.

Kihúztam a számból, és a lámpához tartottam. Kié lehet ez? Lakásomban isten tudja, mióta járt nálam valaki. Csak úgy az utcáról nem szedhettem össze, és egyébként is: fürdéskor levitte volna a vízsugár. A fényhez tettem a hajszálat, és ahogy az ujjbegyeim közt forgattam, keresni kezdtem a végét. Mint egy vékony fonalat, követni kezdtem a szememmel.

A fürdőből kiléptem a folyosóra. Ott azonnal felkapcsoltam a lámpát, leguggoltam, és a földön néztem, hogy merre lehet a vége. Így, ahogy lent voltam, lassan csoszogni kezdtem, és mentem a hajszál mellett. Balra bekanyarodott, majd felnéztem, és jobbra irányt váltott – a hálószobám felé.

Belépve, az ágyon egy hatalmas, hosszú hajzuhatagot láttam, ahogy elterült. A milliárdnyi hajszál hirtelen egy hosszú kötéllé tekeredett, majd a derekam felé csavarodott. Magához húzott, és becsusszantam a zuhatag alá, amely takaróként lepte el a testem.

Boszorkányság! – gondoltam, de hirtelen a hajzuhatag másik végéből egy porcelántestű nő kelt, majd felragyogott a szeme, és rám mosolygott. Egy szót se szólt, csak rám mosolygott. Meg szerettem volna kérdezni, hogy ki ő, és mi járatban van nálam, de a számat csókkal tapasztotta be, és behunyta a szemét.

Hogy utána mi történt, azt nem láttam, mert elöntött a forróság, és arra késztetett, hogy én is behunyjam a szemem. Mintha egy másik dimenzióba kerültem volna: nem tudtam eldönteni, hogy hol kezdődik a testem, és hol végződik az övé. Jó darabig így voltunk egymásba fonva, mint két csillag.

Amikor kinyitottam a szemem, még mindig ott volt, és mellkasomon szundított. Óvatosan felálltam, és kimentem a konyhába. A hajzuhatag loholt utánam. Visszanéztem, és a teste még az ágyon volt. Feltettem egy kávét a tűzhelyre, és közben a hajával átkarolt. Simogatta meztelen testem, forogtam benne, teljesen elszédültem.

A kávé vize felforrt, és hirtelen fütyülni kezdett a kotyogós, de a nagy táncban teljesen megfeledkeztem róla. Az ijedtségtől megnyílt alattam a föld. Zuhanni kezdtem egy nagy, sötét verembe. Zuhantam, és zuhantam. Lenézve nem láttam az alját. Felnéztem – a hajzuhatag felém tartott, mint egy nyúló kéz. Nyújtózkodtam, és mire hozzám ért, megragadta a kezem.

Ezután szélesebbre tárta magát a zuhatag, és mint egy fal, előttem emelkedett. Felmásztam rajta egészen a konyháig. Odafent a kotyogós megpihenni látszott a padlón, magából kilehelte az összes kávét. Már nem is éreztem szükségét, hogy megigyam. A nagy ijedtségtől teljesen felébredtem.

A hajzuhatag visszament a hálóba. Magam is úgy tettem. A porcelántestű nő mellé ültem, és nézni kezdtem. Kinyitotta szemét, odajött hozzám, az ölembe ült, és hosszan megcsókolt. Hajával teljesen átölelt, miközben a karjait a nyakamba tette. A világ pörögni kezdett körülöttünk, a testünk emelkedni kezdett.

Megint nem tudtam, hogy hol ér véget az ő teste, és hol az enyém.

Az ablakok és ajtók kitárultak az egész lakásban. Hatalmas huzat keletkezett. Mintha egy forgószél jött volna vendégségbe. A hajzuhatag a szélrózsa minden irányában reszketett. A porcelánarcú nő teste felemelkedett, utánam nyúlt, de már nem értük el egymást. Kirepült az ablakon, magával húzta kilométer hosszú hajzuhatagát.

Az ablakhoz mentem, és láttam, ahogy a fák között suhan át, és egyre magasabbra tör. Arca elszomorodott, és már teljesen elhagyta a látóhatárt. Elszomorodtam én is, és egy darabig  még kémleltem az eget.

Eleredt az eső. Fújni kezdett a szél.

Kinyújtottam a kezem – és kezembe sodort a szél egy szőkésbarna tincset.