Megmarad

Néha, mikor régi emlékképekkel ébredek, nem is tudom eldönteni, hogy melyik életről álmodtam. Ilyenkor belém nyilallnak a képek, akár a hirtelen jött fájdalom, majd lassan elmerülnek, akár a vízbe dobott kavics. Belenézek a mélyükbe, és keresem. Nem tudom eldönteni, hogy valóban én voltam-e abban a pillanatban. Kinek az életét éltem?

Kiborult fiókok között nézegetem saját magam. Szinte elfeledve vagyok magamban, mint a régi arcok, akiknek a nevükre sem emlékszem. Furcsa mód azt képzelem, hogy talán máshol, valamikor meghaltam, és most itt, ebben a valóságban folytatom az utam. Beleborzongok abba, hogy máshol talán gyászolnak. Egyik pillanatban állok a leeresztett sorompónál, várom a vonatot, hogy át tudjak menni rajta. De meglehet az is, hogy figyelmetlenül áthajtottam, és az autó darabjai közt terülnek szét megalvadt molekuláim.

Az ember dolgozzon magán, és ne csak a teljesítményén. A hosszú távból visszatekintett idő, mely több ezer és ezer napot számlál, soknak tűnik, de a valóságban oly csekély ez az idő, mint átmenni a nappali szobából a hálóba. Kapaszkodókat keresünk, vagy mérföldköveket, hogy az adattárunkban jobban be tudjuk azonosítani a múltban gördített hozamokat.

„Igen, az akkor történt, amikor megismertelek.” „Akkor szerettem végleg beléd.” „Ott nagyot csalódtam benned.” Hiába mentünk át az egyik szobából a másikba, szinte teret is ugrottunk, de a szégyen és a fájdalom ott ragyog.

A letűnt arcok, melyek egykor mindennaposak voltak, csupán olyanokká lettek, mint az idejétmúlt fekete-fehér, zajos tévéadások. Kásás képeikre, ha jobban fókuszálunk, annál zavarosabb lesz a kép. Oldalba vágjuk a készüléket, de ez még nagyobb zavart kelt a rendszerben, és a kép végképp elvész.

Illatok, melyek néha megcsapják az orrunkat, egy pillanatra felhúzzák a szemöldökünket. Egy messziről jött kacaj az utcán – odakapjuk a fejünket, de egy teljesen idegen ember nevetése csupán. A logika és az érzés összeveszik a fejben. Ugyanígy vagyok a hajfonatokkal. Hátulról kémlelem az embereket, hátha az az, akire gondolok, majd mikor megfordulnak mellettem, csupán idegenül himbálózó testeket vélek felfedezni. Megrázom a fejem, és megyek tovább.

Melyik életemet is élem egyáltalán? Gyerekkorunkban álmodunk magunknak szebbnél szebb dolgokat, de valójában melyiket választottuk ki? Hová visz ez a rettenetes folytonosság?

A kapuból kilépve elindul a világ, bár eddig sem állt meg. Az adóvevők információkat továbbítanak a készülékem felé. De kik ezek? És mi szerepük van az én játékomban? S akit valaha mindig is magaménak akartam, most miért nem üzen? Van, akit az ember nem felejt. És hiába tudod, hogy egy bolygón osztozkodtok, mégis olyan nagy a távolság, mintha nem is e világon élne. Akárhányszor elhaladtok egymás háza előtt, nem más, csak díszlet. Felnézel a házszámra, a fekete karaktereket már kiszívta a nap, de a falak ugyanúgy állnak, s talán elrejtik előled örökre.

Így van ez. Néha tűnődöm az arcokon, kik elvesztek, s kik bennem ragadtak. Szélmalomharcot kell vívnom, hogy melyiket melyikre cseréljem. De az emlékezet csak elvesz. A kapacitás véges. De mégis ki vagy mi dönti el, hogy mi az, ami örökre megmarad. Ha egyáltalán a végtelen után is megmarad.