Könyvek, lemezek és nők

Könyvek, lemezek és nők

Még utoljára visszamentem a volt kedvesemhez, mert ottmaradt nála pár holmim. Már egy hónap is eltelt mióta elköltöztem tőle, azóta nem is láttam. Egy ideje ígértem neki, hogy elmegyek a dolgaimért, de valami mindig közbejött. Végül egy vasárnap este megjelentem a lakása előtt. Először azt gondoltam, hogy kezembe adja a cuccaimat és mindenki megy a dolgára. Aztán nem így lett. Kedélyesen beinvitált a lakásába. Az fordult meg a fejemben, hogy talán meg akar ölni. Ezt hamar el is vetettem. Majd miután leültem a nappaliban a bőrkanapéra, szinte vártam a kioktatást és a szemrehányást. De végül ez sem jött el.

Túl pesszimista vagyok. Vagy talán nem is ismertem meg őt igazán. – gondoltam.

Megkínált egy itallal és bájosan cseverésztünk a semmiről. Kötelező, feszengő köröknek tűnő párbeszédek. Aztán miután az összes ismert rokonságról és barátról szó esett, hogy ebben az egy hónapban mégis mi a búbánat történhetett, beállt a csend. A tipikus csend, amelyben csak a szemek beszélnek és mélyen egymásba habarodnak. Mi tagadás, mint két éhező vadállat egymásnak estünk és egész a hálóig vezettek az eldobált ruhák.

Meztelenül feküdtünk az ágyon és mindketten kielégülten bámultuk a plafont. A vállamhoz húzódzkodott, és simogatni kezdte az ágyékomat. Ahogy az arca a vállamhoz ért, éreztem, hogy egy könnycsepp hozzáért a bőrömhöz.

Oldalra fordultam és megkérdeztem:

– Te sírsz?

Letörölte könnyeit, szipogott egyet és fél percig nem szólt semmit. Abban a fél percben azon dilemmáztam, hogy mit kéne tennem. Megölelni nem akartam, hiszen már nem voltam senkije, csupán az exe. Habár mint ember az emberhez megtehettem volna, hogy oldom a feszültségét de a címkék dzsungele elhalmozták a fejemet és magam se tudtam, hogy melyik irányba kéne mozdulnom. Amíg töprengtem, megszólalt:

– Tudod, az a legnagyobb baj, hogy olyan vagy a nőkkel, mint a lemezeiddel. Megszerzed, lejátszod, gondosan elcsomagolod, majd felrakod a polcra. Majd akkor teszed fel a lemezjátszóra, amikor kedved szottyan…

Szíven ütött az, amit mondott. Valóban elgondolkodtam, hogy vajon mindig ilyen voltam? Mindenkivel így viselkedtem? Ennyire önző lennék?

Nem mondtam neki semmit. Hisz erre mit is lehetne mondani? Pár perc múlva felöltöztem, összeszedtem a dolgaimat és hazamentem.

Hónapokig nem vettem lemezeket, hónapokig egy nőhöz sem szóltam. Persze ez így nem igaz, mert a munkahelyemen, a boltban, a családomban kénytelen voltam. De mindenesetre a párkeresést parkolópályára tettem. A nappalimban álló lemezgyűjteményemet sem nagyon látogattam. Csupán takarításkor sepertem le róluk a port. A lemezjátszó annyit állt, hogy szíjat kellett cserélnem rajta. Semmi mást nem csináltam, csak a hálóban kuksoltam és olvastam. Semmi másra nem vágytam, csak könyvekre. És féltem, hogy ha talán ismét színre lépnék, akkor talán fájdalmat okoznék valakinek. Nem másoktól féltem, mint gyermekkoromban, hanem magamtól féltettem az embereket.

Egyik rossz szokásom, hogy reggelente a kávé mellé közösségi médiát fogyasztok. Sajnos olvasni nem tudok italozás és étkezés közben, mert szeretem teljesen átadni magam az olvasmánynak. Minden figyelmemet oda akarom szegezni. Nem akarok pótcselekvést végezni. Napok óta fel-feldobált a telefon egy videót egy lányról, aki egy lemezboltban eladó és az új beérkező lemezeket mutatta be. Minden nap hozzáértően és kedvesen mutogatta a megújult portékát és válaszolt a kommentekre. Hogy a hely hangulata vagy a lány szeme fogott meg? Talán mindkettő. Hatalmas barna szemeiben még így, képernyőn keresztül is elvesztem, miközben vastag ajkai gyönyörűen, artikuláltan formálták a zenekarok neveit. Késztetést éreztem aziránt, hogy lemezt kell vennem. Ha más nem, azért mert rég vettem. Meg persze jó lenne látni a lányt élőben is. Még ha nem is történne semmi, csupán megkérdezni, hogy a Depeche Mode lemezek merre találhatók. Hallani azt a kedves kis hangját, pont úgy, mint a videóban.

Szombat délelőttre terveztem a vásárlást. A reggeli kávé mellett megnéztem az aznapi videóját a lemezboltnak, és kimentem a vasúthoz. A vonaton szokásomhoz híven a kedvelt helyemre ültem, és elővettem Bulgakov A Mester és Margaritáját. Száguldottunk szélsebesen az új lemezeim felé. Nagyon szeretek utazáskor olvasni. Miközben elmerülök egy másik világban, a valódi idő úgy suhan el mellettem, hogy amikor a vonat eléri a célállomást, úgy állok fel a helyemről, mintha csak oda teleportáltak volna. Woland éppen parádés előadását tartotta a színházban, amikor odalépett hozzám a kalauzhölgy. Fiatal, szemüveges, huszonöt év körüli, szőkésbarna, törékeny teremtés. Szégyenlősen elkérte tőlem a bérletet, amelyet lecsippantott a kis ketyeréjével, egy mosollyal nyugtázta, és ment is tovább. Régebben már többször is elkérte a jegyemet. Ezt onnan jegyeztem meg, hogy ezen a vonalon többnyire idősebb férfiak végzik el ezt a munkát. Ilyen szép, fiatal kalauzzal ritkán találkozik az ember. Félúton járhattam, amikor a kalauzlány ismét megállt előttem, és én felnéztem rá.

– Már elkérte a jegyem… – mondtam, és szemeimet a könyvre vetettem.

– Tudom. Nem zavarná, ha leülnék ide?

– Tessék! – mutattam a jobb kezemmel a szemben lévő ülésre, de közben nem néztem fel a könyvből.

Leült velem szemben és elővette a telefonját. Felnéztem a lapok közül, és a bal felsőkarján megpillantottam egy tetoválást. Egy női kéz volt rajta. A kéz hüvelykujját és a kisujját egy-egy kisgyermek keze fogta. A fehér blúzában, sötétkék szoknyájában, szemüveggel az arcán inkább emlékeztetett egy könyvtárosra, mint egy kalauzra.

– Ne haragudjon, de már többször láttam ezen a járaton.

– Pedig nem vagyok egy feltűnő alak… – mondtam a könyv mögül.

– Maga mindig könyvet olvas. – jegyezte meg.

– Igen. Szeretek olvasni.

– Tudja, manapság az utasok mind a telefonjukat bújják, vagy zenét hallgatnak. De maga más.

– Sajnos elegem lett a világból. Egy könyv sokkal üdítőbb, mint egy vicces, agyrohasztó videó.

A kalauznő letette a telefonját.

– Mit olvas?

– Bulgakovtól A Mester és Margaritát.

– Értem.

– Olvasta?

– Nem, még nem – mondta kissé elszégyellve magát.

– Szokott olvasni?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szoktam. Évente, ha egyet. Valami romantikusat.

– Ne szégyellje magát. Manapság az is nagy dolog, ha valaki évente könyvet vesz a kezébe.

Megállt a vonat, a hölgy elnézést kért és elment ellátni a feladatát. Miután az állomásról kifutott a vonat, ismét visszaült velem szemben. Nézett, ahogy olvasok. A könyvön keresztül éreztem, hogy mosolyog rám. Zavarban éreztem magam és le kellett tennem a könyvet.

– Ne haragudjon, hölgyem, de van valami vicces rajtam?

A nő elnevette magát.

– Nincs semmi vicces, de valamiért, ahogy itt olvas előttem és nézem az számomra megnyugtató. Mintha én magam is olvasnám a könyvet, csak magán keresztül.

Letettem magam mellé a könyvet, becsuktam. A szemeim lentről felfelé végigszaladtak a testén. Először a vékony lábait vettem szemügyre, amin átlátszó harisnya volt. Ahogy felfelé haladtam, ő kissé zavarba jött és megigazította a szoknyáját. A blúza egyik részénél oldalról kissé látható volt a fehér melltartója. Majdnem a szemeihez értem, amikor teljesen elvesztettem az érdeklődésemet a könyv iránt. Egy teljesen más vágy kerített hatalmába. Ott ültünk csendben és néztünk egymás szemébe. Beköszöntött a csend. Ismét az a csend, amelyet utoljára akkor éltem át, amikor a volt szerelmemnél jártam. A kalauz megharapta az alsó ajkát.

– És most mire gondolok? – szóltam mély hangon.

A nő elpirult, majd megállt a vonat.

– Sajnálom! Ez a végállomás. Jelenésem van a forgalmi irodában.

– Minden jót! – mondtam.

– Minden jót! – mondta, megigazította a ruháját és felállt.

Vett egy mély lélegzetet, kifújta a levegőt és elindult az ajtó felé. Miközben elhaladt mellettem, egy pillanatra megállt és a vékony kis kezét a vállamra helyezte. Felnéztem rá és mosolygott.

A metróhoz igyekezve, a mozgólépcsőn átgondoltam a vonaton történteket, és elég abszurdnak tűnt. Mi lehet ez az egész? Vajon tényleg rajtam keresztül olvasta a könyvet? Vajon látta és érezte, hogy megkívántam?

A gondolataim teljesen széthullottak. Egy pillanatra azt sem tudtam, hová tartok. Felvettem a fejhallgatómat, és véletlenszerűen elindítottam egy Jeff Buckley-dalt. Mire a lemezboltba értem, addigra átszellemültem. Ahogy megláttam a cégért el is halványodott a fejemben a kalauzlány képe, és egyre inkább a lemezboltos lány járt a fejemben. Beérve a boltba a kasszánál nem láttam senkit. A bolt teljesen üresnek tűnt. Még vásárlók sem lézengtek a polcok között. Ahogy hátrébb értem, megpillantottam a lányt a videóból. Sötét rúzs ragyogott a száján. Ahogy meglátott, elmosolyodott és odaköszönt:

– Szia!

Mindezt úgy, mintha ismerne. És én úgy köszöntem vissza, mintha én is valóban teljesen ismerném. Ahogy elsuhant mellettem, lemezekkel a kezében, megcsapott az illata. Finom cseresznyeillat. Szerettem volna megszólítani, még oldalra is fordultam, kezem félszegen felemeltem, jelezve, hogy kérdezni szeretnék valamit, de ő ezt nem vette észre, és belém fagyott a szó. Magam kezdtem túrni a lemezeket segítség nélkül, csak úgy összevissza, mint aki nem tudja, mit keres. Tíz perce bogarásztam az új lemezek között, amikor odajött mellém. A polcra helyezett pár lemezt. Én úgy tettem, mintha ott se lett volna. Ő olyan volt, mint aki a munkáját végzi. Maga előtt rendezte a kislemezeket, amikor előre meredve így szólt:

– A Depeche Mode lemezek nem itt vannak…

Ezen nagyon meglepődtem. Honnan tudja, hogy ezzel a felvezető szöveggel akartam megszólítani?

– Pardon? – értetlenkedtem.

Letette az utolsó lemezt is, felém fordult.

– Hol vannak a Depeche Mode lemezek? Ez lett volna a felvezető szöveg… – mondta mosolyogva.

Felé fordultam, összeráncoltam a szemöldökömet és lassan a fejemet ráztam.

– De hát honnan tudod?

Erre nem válaszolt semmit, csak megfogta a kezem és húzott maga után. A szívem egyre hevesebben vert, míg lassan a bolt másik végéhez értünk, pontosan oda, ahol a Depeche Mode lemezei voltak.

– Melyiket szeretnéd? – kérdezte.

Majd végiglapozta és felolvasta nekem az albumcímeket.

– Ne fáradj, megvan az összes!

– Ó! – mondta kissé letörten.

Lenézett a padlóra és elszégyellte magát.

– Semmi baj! Elsősorban miattad jöttem. A lemez csak egy kis plusz.

Elmosolyodott és így szólt:

– Tudtam!

– Tudtad? – kérdeztem meglepődve.

– Igen, csak tőled akartam hallani!

– De honnan?

– Azt akartam, hogy ide gyere! Szerinted miért kaptál tőlünk hirdetéseket a telefonodra?

Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy megnyerő marketingfogás, vagy boszorkányság.

Álltunk egymással szemben. Tekintetem végigsiklott a lábán, majd felfelé haladt a testén, a fekete farmernadrág vonalát követve, amely feszült az ágyékánál. Fekete-fehér kivágott felsőt viselt, erősen duzzadt melle félig látszódott benne. A vállai csupaszon világítottak, és több tetoválás is borította különböző motívumokkal. Hatalmas barna szemei mélyen a szemembe néztek, és eljött ismét az a csönd, amely megelőzi a felfalást. Beletúrt a hajába, a jobb füléhez helyezte az egyik fürtjét és megnyalta a száját.

– És most mire gondolok? – szóltam mély hangon.

Kinyílt az ajtó és egy fiatal pár jött be a boltba, hangosan odaköszöntek. A lemezboltos lány lesütötte a szemét, köszönt a vevőknek, felvette az eladóslány mosolyát, és megkérdezte, mit szeretnének.

Már nem akartam lemezt venni, és nem értettem, hogy mi a fene történik velem. Haza akartam menni, és könyvet akartam olvasni az ágyamban. Kimentem a boltból, és rá se néztem a lemezboltos lányra. Az órámra néztem, és pont tizenöt percem volt, hogy elérjem a gyorsvonatot. Minél előbb a lakásomban szerettem volna lenni mindentől távol. Elfutottam a metróállomásig, és pont elértem egy szerelvényt, és egész a pályaudvarig lihegtem.

A pályaudvar előtt asszonyok lepedőkről legyezőket árultak, mellette a kürtőskalácsos hányingerkeltően tolta ki magából az édesszagot, miközben elfutottam pár hátizsákos turista között. A kijelzőn a vonat zölden villogott, közel volt az indulás ideje. Odaértem a vágányhoz, felszálltam és elhelyezkedtem a szokásos helyemen. Elővettem A Mester és Margaritát, és próbáltam elterelni a gondolataimat. Minden mondatot tízszer el kellett olvasnom, hogy felfogjam. Kigurult a vonat a pályaudvarról. Tíz perce haladtunk, és én több mint tíz perce olvastam, amikor még egy rohadt oldallal sem haladtam a könyvben. A háttérben hallottam, ahogy a kalauz közeledett, a készüléke csipogása egyre hangosabb lett. Elővettem a telefonomat, hogy be tudjam mutatni a bérletemet. Mellém állt egy fiatal, törékeny teremtés, és így szólt:

– Jegyeket, bér… – és ezen a ponton elharapta a mondatot.

– Ó, maga az! – mondta, és elmosolyogta magát.

Én meglepetten mondtam neki:

– Úgy néz ki!

– Tegye el a telefonját, úgyis tudom, hogy érvényes. Végig kell mennem a vonaton, de végzek, mire a végállomásra érünk. Kérem, várjon meg a peronon!

– Rendben.

Valamiért nem ellenkeztem és egy kérdés sem hagyta el a számat. Ő elmosolyogta magát, és elindult ellenőrizni az utasok jegyét. Mintha egy üllőt dobtak volna a fejemre, annyira laposnak és tompának éreztem magam. Eltettem hát a könyvem, ebből nem lesz olvasás. Próbálkoztam dalok hallgatásával is, de a gondolataim hangosabbak voltak, mint a zene. Legszívesebben kivágtam volna a fejhallgatómat a könyvemmel együtt az ablakon. Mit akar ez a nő tőlem? Hogyan olvasta a könyvet rajtam keresztül? A lemezboltos lány miért üzent nekem? Honnan tudta, hogy a Depeche Mode lemezekkel szólítom majd le? Végig ezek zakatoltak a fejemben, míg oda nem értünk az állomásra. Ahogy leszálltam a vonatról, a szívem megint egyre erősebben dobogott. Megálltam a peron közepén, az emberek úgy tódultak az aluljáró felé, mint a terelt állatok. Majd miután minden ember eltűnt körülöttem, kinyílt a vonat ajtaja, leszállt róla a kalauzlány, megfogta a kezem, és magával húzott. Az állomás mellett volt egy magas, tízemeletes épület, ez állt rajta:

FORGALMI KÖZPONT

– Leadom a papírt, és utána mutatok valamit! – mondta.

Belépve az épületbe egy hatalmas aula tárult elénk, végig fekete-fehér műkővel burkolva. Látszott, hogy az egész épületet az előző rendszer hagyta itt. Azóta sem változott itt semmi, csupán az arcok. A lány bement egy ajtón és eltűnt pár percre. Amíg kint álltam a műkövön, egy árva lelket sem láttam. Néha hallottam pár nyíló-csukódó ajtót, de olyan messziről jöttek ezek a hangok, hogy nem tudtam megítélni, honnan jöttek; olyan sejtelmesen visszhangzott minden ebben a hatalmas térben. A lány visszajött, és mosolyogva megfogta a kezem. A szája szinte a füléig ért. Egy lifthez értünk, megnyomta a gombot, és azonnal kinyílt az ajtó, beszálltunk.

– Tudok egy helyet! – mondta, és megnyomta a hatos gombot.

A liftben ismét úgy néztünk egymást, mint a vonaton, amikor először odaült hozzám.

A lift csengetett, és kilépve egy hatalmas raktárhelyiségbe értünk. A polcok mintha a végtelenbe értek volna. Az ablakokból beszűrődő fénysugarakban a por fátyolként állott. Bevitt két hosszú polcsor közé; az egyik oldalon könyvek hada sorakozott, a másik oldalon lemezek álltak ABC-sorrendbe, előadók szerint.

– Hol vagyunk? – kérdeztem.

A kalauz csak húzott előre, és közben hangosan nevetett, és úgy ugrált örömében, mint egy gyerek. A nevetése visszhangzott, a mozgásunktól a fényfátyol megremegett. Elértünk egy kereszteződéshez, ahol két irányba mentek polcok. Megálltunk, és a lány a fülemhez hajolt.

– Csukd be a szemed!

Nem volt mit tennem. Úgy éreztem, hogy teljesen át kell adnom magam, ha már idáig eljöttem, és behunytam a szemem. Morajlást hallottam és egy kattanást.

– Ne nyisd ki! – kiáltott rám a kalauzlány.

Lépéseket hallottam. Ahogy a lépéseket figyeltem, rájöttem, hogy nem csak ketten vagyunk ezen a fura helyen, hanem hárman.

– Kinyithatoooood! – mondta nevetve a kalauzlány.

A könyvespolc oldalán a kalauzlány meztelenül állt, lábait bokájánál keresztbe tette, és kissé szégyenlősen megvonta két vállát. A lemezeknél a lemezboltos lány állt meztelenül terpeszállásban. Ahogy néztem őket, úgy éreztem, hogy kezdem elveszteni az eszemet.

– Mit szeretnétek tőlem? – kérdeztem.

A kalauzlány levett egy könyvet a polcról. Az én nevem volt rajta. A címét nem láttam. Elmosódott. Kitépett egy lapot. A másik lány odalépett hozzám. Megcsókolta a nyakam. Letépte rólam a ruháimat. A kalauzlány ujjai a lapszélen. Mint egy penge. Mint egy frissen élezett kés. Meztelenül álltam. Vér tódult az ágyékomba. A két lány elégedetten nézte. A lemezboltos lány biccentett a másiknak. A kalauzlány odalépett hozzám. A lappal Y-vágást metszett rám. A mellkasomból spriccelni kezdett a vér váltakozó betűalakban. A lemezboltos lány kivett egy lemezt. Összevérezte vele a barázdákat. Kefével elegyengette a testnedveimet a korongon. A másik lány a papírlappal itatta fel a vérem a földről. A spriccelés alább maradt. A vágás hirtelen beforrt. Megfogták a kezeimet és egy lemezjátszóhoz vezettek. A boltoslány feltette a véres bakelitet. A hangszórókon hangos zene szólalt meg. Felismertem az énekhangom. A dalaim zengtek halálról, apámról és sárga nárciszokról. A kalauzlány leterített egy pokrócot. Lefeküdtem. Rám ült, és fel-le mozgatni kezdte magát, és néha közben lihegett.

– Most felolvasom a szavaidat! – mondta.

Megnyálazta az ujját, lapozott egyet a könyvben, és lovaglópózban olvasta a korábban leírt és kimondott szavaimat.

A lemezboltos lány úgy táncolt mellettünk, mintha nem lenne holnap. Egyre jobban kábulatba estem és ezt nem a gyönyör okozta. Talán a vérveszteség vagy a sokk. Egyre sötétebb lett kint és idebent is.

Másnap a nappalimban ébredtem. Körülöttem, rajtam lemezek és könyvek hevertek. A polcaim leszakadva terültek el mellettem. Megtapogattam a mellkasomat, és éppúgy eltűnt a vágás, mint a lemezboltos és a kalauzlány is.