Négy szín

Az osztó kiterítette kártyáit. Ott volt előtte minden. Egyetlen sorban feküdt a veszteség. Rápillantott a lapjaira, majd lesütött szemmel, arccal lefelé középre csúsztatta azokat. Egy belső hang azt mondta: talán a következőnél minden sikerül. De a teste nem így gondolta, és görcsbe rándult a jobb lábikrája. A lélek felülírja a test fáradalmait. Felállni nem akart, csak kinyújtotta a lábát, és megvárta, míg a görcs alábbhagy.

A terem füsttel teli volt és zajos, de a fókusz teljesen bezárta egy burába. Nincs miért felállni, csak a következőt még. A vagyon csörgedezik az osztó felé. Az asztal közepe, mint egy purgatórium. A krupié a halál, a keze az élet. És mint minden élet: reménnyel teli. De a remény talán a lelkiszegények utolsó fegyvere? Ha magunktól nem megy, marad az ima. Az osztó rezzenéstelen – akár egy szívtelen android, aki csak programozottan teríti az esélyeket.

A játékosok ugyanúgy halálos ellenségek, akár a bank. Minden osztás egy csata, amelyben küzdeni kell. Napóleonként stratégiát állít fel, és reménykedik, hogy Waterloo még nincs a közelben.

Odahaza az éhes szájak enni kérnek, s minden vesztes küzdelem csak felerősíti a korgó gyomrokat. Ilyenkor a nyitott ajtónál a hangok behallatszanak minden kör után.
– Kiért játszol? – teszi fel a kérdést.
Legbelül azt mondogatja, hogy egyszer úgyis minden rendbe jön. Mindent másokért teszek. De az igazság az, hogy a szándék kevés, és minden egyes osztás a saját egóját viszi a sírba.

Mitől függsz tehát? A lapon a szívnek nincs vére, és hiába állít sorba számokat, a királyi család is teljesen kihalt. Nem marad más, csak a zöld posztó, melyet verejtékével jelöl.

Most is elment egy szép summa, de a zsebben csörgedezik némi alamizsna – elég arra, hogy kiszúrja a többiek szemét. A szakadék szélén táncolni a legjobb. A győzelem íze akkor a legfinomabb. De amint egy kárót ér az asztal, a mélybe zuhan minden – és vele együtt saját maga is.

A vigaszdíj egy pohár ital – még ahhoz is kevés, hogy az ember bánatában leigya magát. A cigaretta is a végét járja. Odakint már fagyot hozott az éjszaka. Nemhogy taxira, de buszjegyre sem maradt. Talán jobban fel kellett volna öltözni erre az éjszakára. Talán nem kellett volna a bőrkabátot is feltenni egy körre – a bőrkabátot, amelyet a halott nagyapja viselt a háborúban.

Az úton megáll, és egy hópehely a tenyerébe hull. Treff alakja egy pillanat alatt elolvad a meleg tenyerében – pont úgy, ahogy az egész élete. De mit mond majd otthon? Az éhező szájak veszteséggel nem lakhatnak jól. S hiába fordul meg a fejében a végzetes elmélet, ahhoz már túl gyáva, hogy az életét is elveszítse.

A győzelem is veszteséggel jár – de nem kéz a kézben. Hajnal felé a csontig hatoló hideg hóval fedi el az utakat – pont úgy, ahogy a lapok terülnek el rendezetlenül egy mocskos krimó asztalán. S mikor a hóval borított dombokat keletről megfújja a szél, a pelyhek úgy szállnak az arcára, akár a kártyák élei. Így karcolja testébe végzetét – hogy soha ne felejtse el ezt az éjszakát.