Zuhatag

Kiléptem a zuhanykabinból, és megnéztem a valómat. Látszatra semmi különös. Néha úgy érzem, hogy nem öregszem, nem szépülök, és talán nem is csúnyulok. Ezek tulajdonképpen mind csak részletkérdések.

A koponyámon végighúztam az ujjaimat, és a tar fejemet vizsgáltam, maradt-e még leborotválatlan terület. Ahogy forgolódtam a tükör előtt, egy hosszú, szőkésbarna hajszálat véltem felfedezni, amely a számból indult. Ajkaim száraz redői közé úgy besimult, hogy csak oldalról láthattam meg, ahogy megcsillant rajta a fény.

Kihúztam a számból, és a lámpához tartottam. Kié lehet ez? Lakásomban isten tudja, mióta járt nálam valaki. Csak úgy az utcáról nem szedhettem össze, és egyébként is: fürdéskor levitte volna a vízsugár. A fényhez tettem a hajszálat, és ahogy az ujjbegyeim közt forgattam, keresni kezdtem a végét. Mint egy vékony fonalat, követni kezdtem a szememmel.

A fürdőből kiléptem a folyosóra. Ott azonnal felkapcsoltam a lámpát, leguggoltam, és a földön néztem, hogy merre lehet a vége. Így, ahogy lent voltam, lassan csoszogni kezdtem, és mentem a hajszál mellett. Balra bekanyarodott, majd felnéztem, és jobbra irányt váltott – a hálószobám felé.

Belépve, az ágyon egy hatalmas, hosszú hajzuhatagot láttam, ahogy elterült. A milliárdnyi hajszál hirtelen egy hosszú kötéllé tekeredett, majd a derekam felé csavarodott. Magához húzott, és becsusszantam a zuhatag alá, amely takaróként lepte el a testem.

Boszorkányság! – gondoltam, de hirtelen a hajzuhatag másik végéből egy porcelántestű nő kelt, majd felragyogott a szeme, és rám mosolygott. Egy szót se szólt, csak rám mosolygott. Meg szerettem volna kérdezni, hogy ki ő, és mi járatban van nálam, de a számat csókkal tapasztotta be, és behunyta a szemét.

Hogy utána mi történt, azt nem láttam, mert elöntött a forróság, és arra késztetett, hogy én is behunyjam a szemem. Mintha egy másik dimenzióba kerültem volna: nem tudtam eldönteni, hogy hol kezdődik a testem, és hol végződik az övé. Jó darabig így voltunk egymásba fonva, mint két csillag.

Amikor kinyitottam a szemem, még mindig ott volt, és mellkasomon szundított. Óvatosan felálltam, és kimentem a konyhába. A hajzuhatag loholt utánam. Visszanéztem, és a teste még az ágyon volt. Feltettem egy kávét a tűzhelyre, és közben a hajával átkarolt. Simogatta meztelen testem, forogtam benne, teljesen elszédültem.

A kávé vize felforrt, és hirtelen fütyülni kezdett a kotyogós, de a nagy táncban teljesen megfeledkeztem róla. Az ijedtségtől megnyílt alattam a föld. Zuhanni kezdtem egy nagy, sötét verembe. Zuhantam, és zuhantam. Lenézve nem láttam az alját. Felnéztem – a hajzuhatag felém tartott, mint egy nyúló kéz. Nyújtózkodtam, és mire hozzám ért, megragadta a kezem.

Ezután szélesebbre tárta magát a zuhatag, és mint egy fal, előttem emelkedett. Felmásztam rajta egészen a konyháig. Odafent a kotyogós megpihenni látszott a padlón, magából kilehelte az összes kávét. Már nem is éreztem szükségét, hogy megigyam. A nagy ijedtségtől teljesen felébredtem.

A hajzuhatag visszament a hálóba. Magam is úgy tettem. A porcelántestű nő mellé ültem, és nézni kezdtem. Kinyitotta szemét, odajött hozzám, az ölembe ült, és hosszan megcsókolt. Hajával teljesen átölelt, miközben a karjait a nyakamba tette. A világ pörögni kezdett körülöttünk, a testünk emelkedni kezdett.

Megint nem tudtam, hogy hol ér véget az ő teste, és hol az enyém.

Az ablakok és ajtók kitárultak az egész lakásban. Hatalmas huzat keletkezett. Mintha egy forgószél jött volna vendégségbe. A hajzuhatag a szélrózsa minden irányában reszketett. A porcelánarcú nő teste felemelkedett, utánam nyúlt, de már nem értük el egymást. Kirepült az ablakon, magával húzta kilométer hosszú hajzuhatagát.

Az ablakhoz mentem, és láttam, ahogy a fák között suhan át, és egyre magasabbra tör. Arca elszomorodott, és már teljesen elhagyta a látóhatárt. Elszomorodtam én is, és egy darabig  még kémleltem az eget.

Eleredt az eső. Fújni kezdett a szél.

Kinyújtottam a kezem – és kezembe sodort a szél egy szőkésbarna tincset.