Sorok között

Benne van a sorok között. Az ékezetek vonalán mászik fel, s aztán a szóközök közé veti magát, hogy egy száron megkapaszkodjon.
Micsoda kontraszt, ha egy ékes szó mellé egy trágár szót biggyesztek! Megférnek egymás mellett, ha úgy vannak a papíron, mint két idegen a buszon.
Kézzel vetett versek, egy sarki kávéház szegletén hagyott félszeg vallomás. Ez is már kiszáradt tinta, vagy elnyűtt vackor a szemeteskosárban.
Mikor magamban felidézem a lidérces pillanatokat, s egymás mellé biggyesztem a megtört, árva betűimet, és végül összeállnak, mint a gyermekek az osztályképen.
Kiről szólnak mondataid? Tán még mindig ugyanazt siratod, ki elmédből kiszakított egy darabot? Kafkai átváltozásodnak fegyverhordozóját miért bántod oly’ kegyetlenül?
Persze nem így – sokkal hétköznapibb, mondhatni puritánabb hangvétellel és szavakkal illetnek. De aztán mire kigondolják az egészet, én már be is fordultam a következő sarkon, és írom a következő novellámat.
Mily csekély az egész, és nem vet fel a gőg – habár nem is akarom –, s bosszút állni se jöttem, hiszen minden jó, ahogy volt, vagy ahogy történt.

Igen, bevallom, néha még kívánom vad tested, és nem tudom, hogy egyáltalán manapság ki birtokolja.
Vajon a textúrádon akad-e némi seb, vagy tiszta maradtál, és látni jöttem eljöveteled a hálószobámban, mint királyok királyának anyját?
Aztán lám, téged is ért némi változás, és már Magdolnának hívattad magad.
S így is tetszettél – mint árva, lomha betűim a papíron. Így volt, igen, te is benne voltál néha.

Aztán az ugróiskola eljött. Pedig alig tudtam járni. Féllábra álltam, és pattogtam, mint egy bolha kedvedre.
Másnap jött el az, amit senki sem várt volna. Igaz, előző életeimben én már megtanultam ezt is. Vállat vontam, és mentem tovább.

Közben bolondok pihentették fejüket a párnámon, s mikor kitessékeltem őket, maradni akartak, mintha nem tudtak volna hova menni.
Sosem voltam kegyes – és bevallom, én már senkit sem tudok elsiratni. Kiraktam a szűrét mindnek.
Féltem, hogy a bolondság ragadós, és a végén így maradok önön magamban.

Voltak azok, akik sohasem jöttek el. Felém gurították a labdát, és kilőtték egy nyíllal, mielőtt hozzám ért volna.
Minek ez? Csupán gyermeteg, erőtlen lázadozás.
Aztán az idő mégis engem igazolt.
Később, mikor a fejükre zuhant a dunyha, és etetni kellett, sírtak az élettelen figyelemért – csak érje őket némi behatás.
Hát ebből nem esztek! Rájuk csaptam az ajtót.

Mégis kik laknak a sorok között? Éjszaka kérdeztem magam.
Elképesztő állapot – és hiába teszem –, leírni mégsem tudom.
Csúfolom magam reggelente, mikor a tükörbe áztatom a fancsali képemet.
Micsoda látvány! Tán még kávé sem kell!

Hol laknak a sorok? A gépemen? A papíromon? Kit érdekel?
Anya mit szól? Apám már semmit.
„M” – mikor hordja le soraimat, és önti unalomtól bűzös vitriolját minden kiejtett lélegzetemért?

Nem tudok válaszolni. Most nem.
De később gyertek vissza – amikor haldoklom.
Talán az utolsó pillanatban ezt rátok hagyom.