Rozsdás vér

A vasútállomás várójában ülve azon töprengett, vajon mi kényszerítette ebbe a tetszhalott állapotba. A sárga keramitköveket nézte, a rovátkákban összegyűlt piszok tartalma: por, morzsa és hajszálak. Az a hatalmas óra felette idegesítően kattogott, de fölöslegesen, mert pontatlan volt.
„A vonat előreláthatólag 40 percet késik” – szólt a lelketlen hang, és ezt egy nagy sóhajjal nyugtázta. Nem úgy, mint a többi várakozó, akik ízes káromkodásokba kezdtek. Odakint hideg volt, a váróban még épphogy elviselhető az idő, habár az ember orrát néha megmarta egy bűzös illat.
„Itt vagyok, de nem vagyok.”
Fizikai teste meghatározható volt, de legbelül teljesen máshol járt. Ha valami oknál fogva történt volna vele valami, a rendőri feljegyzésben is ez állna:
„Az áldozat teste a padlón feküdt a vasútállomás keramit padlóján, de belső sérülés helyileg nem történt, mert már a halál beálltánál nem volt jelen.”

Rozsdás vér – gondolta. Hiába élsz valahol, de mégsem vagy otthon. Csak morfondírozó alak vagy, semmi más.
Eltette ezt is emlékbe, és úgy hordta magánál, mint más a családi fotóját. Néha megmutatta valakinek, de azok általában közömbösen csak ennyit mondtak:

– Érdekes. Mély.

Tudta, hogy nem értik, és inkább témát váltott. Az időjárás mindig egy menekülő útvonal, így arról panaszkodott, hogy régen minden jobb volt.

A derű, a boldogság a szépségben volt látható. Ha jó kedvre akarta deríteni magát, eszébe jutottak azok a hajzuhatagok, melyekbe arcát temette, megidézte az illatokat és viselőjük harsány nevetését.
Mennyi minden változott? A hosszú hajak rövidebbek, tépettek lettek. A kisimult arcokra ráncok költöztek, szemük alatt telepakolt táskák, szatyraikban napi élelem, főzni való.

Rozsdás vér – ismét gondolta, mert szíve nem engedett be többé senkit. Csak a múltat noszogatta, és a jövőben rejlő lehetőségeket nem ismerte. Pedig van, csak fel kell kelni abból a székből, végig kell menni a keramitköveken, ki egészen az ajtóig, és amikor beáll a vonat, felugrani rá, várni a folytatást. Csakhogy a folytatás még előreláthatólag negyven percet késik.
Ha rajta múlna, napokat is késhetne, és addig ülne ott, míg a halál valóban fel nem szólítaná:

– Gyerünk, öreg! Most már tényleg indulnod kell!

Ha így történne, akkor valószínűleg ugyanúgy nézne ki a fejéből, és azt is elvárná, hogy a kaszás csontos kezével cipelje ki a váróból.