Napok, melyek körülölelnek

A reggel, amely kitaszítja a teste a tetszhalott állapotból, dörzsölt szemmel nyitja a rutin körforgását. Igaz, most már azt is tudni vélem, hogy az ismétlés igenis fontos, mert az ember csak így művelheti a dolgokat magasabb szinten. Bár lehet az élet nem minden aspektusára igaz. Van egy sarkalatos pont, amely az ágy szélétől nem messze van és a fizikai valója kapcsolatban áll az elmém döntéshozatalával, mielőtt elindítanám a kávéfőzőt. Érintse-e a lábam a padlót, vagy a száraz, érdes talpam végig húzva kapaszkodjon a lepedőhöz, de úgy, mintha 90 fokban feküdnék kifeszítve, mint egy Krisztus és félek leesni.

                  Fura egy tánc ez. Igaz ilyenkor nem sok lépés látható, de végülis a zenében is van szünet és ezzel létjogosultsága. Néha nehéz eldönteni, hogy ez a fekete köd, ez bárgyú, alantas mélység két teli talppal tapos a mellkasomon, vagy üszkös karjai körül ölel teljesen és hozzátapasztanak oly erősen a matrachoz, hogy besüppedek az ágyrácsig.
Persze, biztos csak félt, hogy le ne essek az ágyról. Milyen előkelő egy szituáció.

                  El kell vonatkoztatni. Ez a stratégiám. Lehet, hogy másnak a plafon bámulása egyfajta unalmas hobbi, de számomra egy vászon. Mint egy Univerzum. Vagyis lehetek-e végülis Isten csak úgy önmagamban, ó pardon csak kérdezem, de mégis csak én teremtek ilyenkor kis világokat, álmokat a fehér göcsörtös vakolatra. Elnézést kérek mindenkitől, de az albérlet ki van fizetve, nem? Az, hogy mit vizualizálok a négy fal között, ahhoz semmi köze se a felettem lakónak, aki mindig morog azért, mert énekelek, nem szólhat bele a hülye postás, aki cseszik bekopogni az ajtón és egyből értesítőt dob a ládámba, én meg állhatok sorban a kis fokhagyma szagú lyukban, ami lehetetlen időpontban van nyitva. Slussz-passz, még a kormány se szólhat ebbe bele. Odáig tart a lakás teteje, a képzeletem pedig még tovább. Lakáson belül én vagyok az Isten, vagy az Istenem. Ezt könnyű eltéveszteni. Habár megmondom őszintén én már elvesztettem a magam kis hitét, szüleim nagy bánatára, de úgy vagyok vele, hogy nem tudom kizárni rajtam kívüli létezést, aki valószínűleg nagyobb hatalommal és térrel bír, mint ez a hatvan négyzetméteres lakás. Neki valószínűleg nem is kell aludnia, se felkelnie. Karok sem fonják körbe és nem hiszi a fiának magát, ahogy lóg a kereszten.

                  Ki kell kelni. Nincs mese. Ha másnap a természet üvöltve hív és hiába él az ember egyedül, maga előtt sem szeret megalázóan viselkedni. Nem hiába kapott tiszta nevelést, hogy a fene enné meg. Pedig néha csak úgy élne az ember, mint a disznók, akik a boldog zabálós álom tudatlanságban halnak meg és nem hasztalan a haláluk. Többek jól laknak a zsíros húsukból. Bár az élet valóban kompenzálta őket azzal, hogy körülbelül harminc percig van orgazmusuk. Lehet ezzel ki is tudnék egyezni, mert lehet rövid az életük, a férfiembernek időskorában már csak a fél hatot üti a harang. Maradnak az emlékek.

                  Ki kell jutni a forró takaró fogságából, amely úgy telepszik az ember testére, mint egy lusta szerető. Az a fajta, aki beborítja a testet, mindig csak annyit izgat a részeimen, hogy ne kelljen újra csatába indulni, mert most még erőt kell gyűjtenie. Le kell lökni. Fázni kell. Kelni kell.

                  Ha munkáért nem is, mert a kötelesség lehet hívószó, de mégsem az adja az ívét, ennek a szemtelen pirkadatnak, talán a kávé amiért érdemes felkelni. Bár úgy hangzik, mint egy elcsépelt régi-módi reklám, nincs ki lefőzze az illatos fekete nedűt. Ez mégis biológiailag láncreakciót indít a testünkben és aztán fussunk meneküljünk, már fent is vagyok, lent is vagyok, hol is vagyok, már fent vagyok. Már nem is emlékszem se a takaróra, se a lepedőre, se az egész hajcihőre. Habár mégis van egy hosszú póráz, mely elenged messzire, amerre csak akarom. Majd este visszaránt a kötelékébe és kezdhetem elölről az egészet, csak visszafelé játszva. Ott fekszem a sötétben, engedem, hogy a karok körbevegyenek. Engedem a lusta szeretőnek, hogy szeressen ahogy csak bírja vagy ahogy akarja. A plafont a fejem fölé engedem. Pupilláim levegőbe nyomtatva vetítenek magam elé vágyakat. A repedéseket megszámolva, elfedem, miközben a fényt a lámpába elrejtem.