Ma

Nincsenek szavak. A csend fennakad. Nem tárgyalok a semmiről, csak mozgok a világomban és nézelődök. Néha nincs szükség locsogni, csak eltelik egy nap és osztozom időmön és engedem, hogy kitartson a nap végéig, hogy másnapra hagyjam a gondokat.

Holnap majd felveszem a fekete ruhát, később gyászolok. Ma mindent kint hagyok és csak magam vagyok itt a Föld körül bolyongó fémdobozomban, és hallgatom a végtagjaim suhogását, ahogy mozgásukkal belevágnak a maradék levegőbe, már amennyi maradt.

Holnap becsapódok az óceán közepébe és nézem, ahogy a hullámokat gerjesztem magam körül. Szememmel végig követem ahogy a part hadakozik fodraimmal, kiúszok és közelebbről is megnézem.

Ma valóban én vagyok, és hiába vannak a Földön barátaim és családom, ma mégis egyetlen vagyok. Egy égi árva és majd holnap felemészt a földi lárva. De ma nem hagyom. Mert… Magam vagyok.

A holnapi szerelem még várhat, még úgy sincs megrakva a kályha, csupán az ágy van bevetve és várja csak várja, de nem ma. Majd holnap.

Ma nincs közélet, ma nincs ármány, se cinikusság, csupán az elmém tiszta csendje. Talán ez a dolgok rendje, hogy ma elfejetek kint élni, csak hagyom a bent megélni és nem készülök a holnapra, mert nincs miért, mert ma van.

Holnap a rádión elérnek a hangok, egy közönyös hang utasít majd és tennem kell a dolgom, melyet a Föld követel. De kikapcsolom, és lám ma már nem is hallom.

Ma nem jönnek az emlékek, melyet a tudatom kőbe vésett, de a szilárd testek is elporladnak, de nem ma.

Most csak így bolyongok és lebegek, a lábaim lám nem remegnek a súlytól, csak vagyok ebben a fémdobozban, pont úgy vagyok, mint mielőtt világra jöttem. Csak vagyok, csak vagyok, de nem létezem. Majd holnap. Majd holnap.

Holnap, mikor leérkezem rám néz egy szempár, és elindul ez az áradat, és erejét viszi, míg kitart, aminek ki kell. De ma nem. Majd holnap.

Ma itt minden meleg és puha, étkem az, amit a végtelen megoszt velem, de holnaptól majd rágni kell a szavakat. De nem ma. (nevetés) De nem ma.