Különös találkozás

Az ajtómon kopogtak és én beengedtem. Ismerősnek tűnt, be sem mutatkozott, mégis befáradt. Végig ment az előszobában körbenézett, behívtam a konyhába és leültettem.

– Szóval te itt élsz… – mondta rezzenéstelenül.

– Itt. – válaszoltam és bólintottam egyet.

A tekintete körbe-körbe járt, nézegette a képeket a falon, a hűtőmágneseket, kiszúrta a kávéfőzőt és meghívatta magát egy kávéra.

– Nem ilyennek képzeltem. – mondta fennhangon, miközben én beindítottam a kávéfőzőt.

– Szeretek itt élni. – motyogtam neki háttal.

– Itt a konyhában írsz? – kérdezte, erre megfordultam és jobbra mutattam a hálószoba irányába.

– Ott.

Felállt, közben a kávéfőző hangosan darálni kezdte a kávészemeket, besétált a hálószobába. Még a cipőjét sem vette le. Csak úgy bement és közben odaszóltam:

– Cukor? Tej?

Hallottam ahogy bedőlt az ágyba és kiszólt:

– Simán iszom, köszönöm!

A kávé lefőtt, bevittem hát a hálóba és háttal feküdt az ágyamban ruhástól. Lába lelógott az ágy végénél, hogy a cipője ne érje az ágyneműt. Pofátlan egy alak – gondoltam – csak így befeküdni egy idegen ágyába.

– Tudom mire gondolsz! – mondta és a két karját összekulcsolta, és a feje alá tette.

– Na mire? – kérdeztem és letettem az íróasztalra a csészét.

– Pofátlannak tartasz! – mondta nevetve és folytatta – Csak úgy idegenként befekszem az ágyadba.

– Mi tagadás, erre gondoltam! – helyeseltem és leültem mellé az íróasztal előtti székre.

Felült az ágyból, jobbra óvatosan a levegőben átemelte lábait és letette a földre. Ahogy a padlóhoz ért a cipője, némi sár darab is leesett, ez hallható volt. Lenéztünk a cipőjére majd egymásra és így szóltam:

– Holnap úgyis takarítok…

Magához vette a kávét és úgy húzta le, mint ha pálinkát ivott volna.

– Ismered azt az érzést, amikor a látsz valakit, úgy érzed, hogy teljesen ismered és mégsem tudod, hogy ki ő? Nem tudsz nevet társítani hozzá? – kérdeztem és ő erre annyira nevetett, hogy a térdét csapkodta.

– Tényleg nem tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte röhögve.

– Tudom, de mégsem. Kérlek egy valami támpontot!

– Nem segíthetek!

Erre visszadőlt az ágyba és behunyta a szemét.

Talán öt percig ültem, morfondíroztam ki ez a férfi. Az arcára kiült az a fajta irritáló önelégült mosoly, amit legszívesebben az öklömmel letöröltem volna.

– Megütnél igaz? – kérdezte.

Én meglepődtem és csak hebegtem habogtam. Kinyitotta a szemét, jobbra fordította az arcát és így szólt:

– Jajj Péter, hozzám se kell érned! Csupán írj meg! Úgy ahogy azt eddig is tetted.

Hirtelen felugrottam, majdnem levertem a csészét az asztalról és az ablakhoz hőköltem.

Ő felállt, odajött hozzám, megállt előttem és halkan csak annyit mondott:

– Látod! Én élek! Te teremtettél! A sorsom már elrendezted.

Jobbra fordult egy pillanatra és a billentyűzetre vetett egy pillantást. A szám csak remegett és egy szót se tudtam kinyögni.

– Legyen meg a te akaratod. Csak legyen minden elrendezve!

Megfordult, elindult az ajtó felé, mielőtt elköszönt még megköszönte a kávét és becsukta az ajtót maga mögött.

 

 

Az ajtómon kopogtak, és én kinyitottam. Ismerősnek tűnt, be sem mutatkozott, mégis befáradt. Végigment az előszobán, körbenézett, behívtam a konyhába, és leültettem.

– Szóval te itt élsz… – mondta rezzenéstelenül.
– Itt. – válaszoltam, és bólintottam egyet.

A tekintete körbe-körbe járt, nézegette a képeket a falon, a hűtőmágneseket, kiszúrta a kávéfőzőt, és meghívatta magát egy kávéra.

– Nem ilyennek képzeltem – mondta fennhangon, miközben én beindítottam a kávéfőzőt.
– Szeretek itt élni – motyogtam neki háttal.
– Itt, a konyhában írsz? – kérdezte. Erre megfordultam, és jobbra mutattam a hálószoba irányába.
– Ott.

Felállt, közben a kávéfőző hangosan darálni kezdte a kávészemeket. Besétált a hálószobába. Még a cipőjét sem vette le. Csak úgy bement, és közben odaszóltam:

– Cukor? Tej?

Hallottam, ahogy bedőlt az ágyba, és kiszólt:

– Simán iszom, köszönöm!

A kávé lefőtt, bevittem hát a hálóba, és háttal feküdt az ágyamban ruhástul. Lába lelógott az ágy végénél, hogy a cipője ne érje a matracot. Pofátlan egy alak – gondoltam –, csak így befeküdni egy idegen ágyába.

– Tudom, mire gondolsz! – mondta, és a két karját összekulcsolta, majd a feje alá tette.
– Na, mire? – kérdeztem, és letettem az íróasztalra a csészét.
– Pofátlannak tartasz! – mondta nevetve, majd folytatta: – Csak úgy idegenként befekszem az ágyadba.
– Mi tagadás, erre gondoltam – helyeseltem, és leültem mellé az íróasztal előtti székre.

Felült az ágyból, jobbra óvatosan a levegőben átemelte a lábait, és letette a földre. Ahogy a padlóhoz ért a cipője, némi sár is leesett – hallható volt. Lenéztünk a cipőjére, majd egymásra, és így szóltam:

– Holnap úgyis takarítok…

Magához vette a kávét, és úgy húzta le, mintha pálinkát ivott volna.

– Ismered azt az érzést, amikor látsz valakit, úgy érzed, hogy teljesen ismered, és mégsem tudod, ki ő? – kérdeztem. Erre annyira nevetett, hogy a térdét csapkodta.

– Tényleg nem tudod, ki vagyok? – kérdezte röhögve.
– Tudom, de mégsem. Kérlek adj, valami támpontot!
– Nem segíthetek!

Erre visszadőlt az ágyba, és behunyta a szemét.

Talán öt percig ültem, morfondíroztam, ki ez a férfi. Az arcára kiült az a fajta irritáló, önelégült mosoly, amit legszívesebben az öklömmel letöröltem volna.

– Megütnél, igaz? – kérdezte.

Én meglepődtem, és csak hebegtem-habogtam. Kinyitotta a szemét, jobbra fordította az arcát, és így szólt:

– Jajj, Péter, hozzám se kell érned! Csupán írj meg! Úgy, ahogy azt eddig is tetted.

Hirtelen felugrottam, majdnem levertem a csészét az asztalról, és az ablakhoz hőköltem.

Ő felállt, odajött hozzám, megállt előttem, és halkan csak annyit mondott:

– Látod? Én élek! Te teremtettél! A sorsom már elrendelted.

Jobbra fordult egy pillanatra, és a billentyűzetre vetett egy pillantást. A szám csak remegett, és egy szót sem tudtam kinyögni.

– Legyen meg a te akaratod. Csak fejezd be!

Megfordult, elindult az ajtó felé, és mielőtt elköszönt volna, még megköszönte a kávét, és becsukta az ajtót maga mögött.