Kontúrok

Elmosódtak a hétköznapjaink, és figyeltük, ahogy a falon járta táncát a nap. Meztelenül jártuk fel s alá az egész lakást, és így néztük a deres tájat az ablakból, s én mögötted álltam. Nézted azt a mezítelen fát, ahogy alatta a hiperaktív kutyák társasjátékoztak a hóban, én meg a nyakszirted ívét kalkuláltam.
– Nyisd ki az ablakot! Fázni akarok! – zengted, és kilógva dohányoztunk, hogy a füst ne érje bent a falakat. Ha egy-két járókelő megjelent az ablak alatt, te szemérmesen összehúztad a karjaidat a könyököddel, hogy melleidet ne lássák. Majd becsuktad azt a vén, párás ablakot, felém fordultál, és mindenedet megmutattad. Napokig nem ettünk semmit, csak egymás szavait, ahogy kimerülten felemeltük kezeinket, és egymáshoz tapasztva néztük, mekkora a méretbeli különbség.

Állandóan elhalványultak kontúrjaink, miközben az életet ünnepeltük abban a kis lyukban, és kérleltél még oly sokszor, és nem tudtam, honnan való bennem ez az erő, de jött magától, és én mindvégig odaadtam néked. Mikor szenderegtünk, mellkasomra fontad fényes arcod, és palástként viseltél, hogy az éjszaka rabjai ne vigyenek el tőlem. Én sorsot húztam az ördöggel, míg te békésen horpasztottál, majd megvívva száz csatát, csak annyi erőt gyűjtöttem, hogy ismét fel tudjak mászni a végtelenségbe érő hajzuhatagodon. Reggel harsányan nevettél bárgyú vicceimen, és azt kívántuk, hogy szűnjön meg a világ, és csak mi létezzünk. Nem is volt világ, mielőtt megismertelek. Egészen elfeledtem, honnan jöttem, és hová tartok. A célom az örökkévalóság volt, és jobban hittem benned, mint egy bigott hívő a saját istenében. Valóság volt kettőnk egymásban elmosódott fénye, miközben vegyültek a színek, és a vászon úgy izzott, hogy azt hittem, felgyulladunk. Napokig bejártuk világainkat, aztán a színes kalandok köddé váltak a jelenemben, de magamban néha a tudattalan felfesti, zsongja, és álomködben megfogható, ébredve keresnivaló néma zöngés. Aztán keresem egész nap, hogy hová tűnt; felé nyúlok, mikor nem látja senki, és a villamoson oson egy árny, és a beszűrődő fényt megtöri, ahogyan szemem keres. Majd megfordul, és csak egy hétköznapi arc, egy mélabús délibábfej, aztán szatén szalagok tekerednek köré, és elveszik a tömegben.

Vásároltam ma egy új vásznat, tükörrel a fény felé irányítottam, és néztem, ahogy magam előtt a Nap járja táncát rajta egészen estig. Levetkőztem meztelenre, hogy fázzak, aztán kihajolva dohányoztam az ablakból, miközben kutyák sündörögtek az ablakom alatt. Lefeküdtem, kezemet néztem, és azon méláztam, vajon tiéd az enyémhez mekkora, majd felolvastam magamnak pár bárgyú viccet, de senki sem nevetett már. Manapság senki sem nevet már.