Prózák

A sziget csúcsához indult, messze a szállásától, mert látni akarta a tengert. Ahogy egyre kijjebb haladt, az utak is megszűntek, és egy poros, kitaposott ösvényen hajtott tovább. Először járt itt, és nem is volt pontos célja – csak egyszerűen távol akart lenni mindentől. Nem volt tovább út, szinte letért a térképről. Egy domb terült el előtte, amely a látómező  közepén kitakarta a tengert, és a távolság miatt úgy tűnt, mintha onnan emelkedne ki.

„Feljebb kell sétálnom…”

Elindult a domb teteje felé, és nem is sejtette, hogy az nem csupán a végtelen tengert rejti, hanem egy világítótornyot is.
A lejtő kopár földjén kiszáradt virágok lengedeztek a tenger szelében, köztük néhány cigarettacsikk és egy törött sörösüveg.

„Ki az a barom, aki egy ilyen helyen szemetel?!”

A világítótorony magányosan forgatta fényét. Kapuján levert lakat, falain firkák, nevek és rajzok.
Odaért a bejárathoz, és meglepve tapasztalta, hogy nincs bezárva.

Belépve egy hosszú csigalépcső tárult elé, fekete korláttal. A falakon málló vakolat, amely beterítette a lépcsőfokokat. Cipője alatt ropogott a törmelék. Az egész épületben dohos-sós levegő volt, a hideg korlátról már pattogott lefelé a festék.
Felérve halk motorikus zaj és a fény képzeletbeli suhogása vette körül. A tenger felőli oldalhoz állt, és ahogy a fény átszelte testét, naivan azt képzelte, talán megpillantja az árnyékát valamelyik hullámon.

Ahogy a fénycsóva áthaladt rajta, mintha emlékképek villantak volna fel előtte. Csak néhány szegmens, egy-egy pillanatra. Mint egy képzeletbeli vetítőgép.
A hullámok háromdimenziós vászonként viselkedtek, és még realisztikusabbá vált a megelevenedő hallucinációja. Az egyik kép annyira megrémítette, hogy hirtelen megfordult, és elindult a lépcső felé. De a fény követte őt, elvakította, és percekig csak futott, miközben az emlékképek egy filmszerű történetté álltak össze előtte. A szíve egyre hevesebben vert, és az erős fényektől a pánik elhatalmasodott rajta, sötét felhőként telepedve a mellkasára. Ez egy körkörös zsákutca, amelyből nincs kijárat. Körbe-körbe rohan, és mégis egyhelyben áll.

Még fél percig menekült, de mindig a fény középpontjába került. Az emlékek nem hagyták nyugodni, váltakozásuk nyomán ambivalens gondolatok cikáztak a fejében. Behunyta a szemét, de hiába – most már az agyában pörgött a fény. Kinyitotta a szemét, és végre megpillantotta a lépcsőt. Lerohant rajta, futott le a dombról, beszállt az autóba, és nagy gázzal elhajtott.

Amint meglátta a várost, úgy érezte, hogy a fény és a rengeteg emlék végleg eltűnt.
Szíve megnyugodni látszott. Még három nap van hátra a nyaralásból – ideje a tengerparton pihenni, és elengedni minden gondot.

Benne van a sorok között. Az ékezetek vonalán mászik fel, s aztán a szóközök közé veti magát, hogy egy száron megkapaszkodjon.
Micsoda kontraszt, ha egy ékes szó mellé egy trágár szót biggyesztek! Megférnek egymás mellett, ha úgy vannak a papíron, mint két idegen a buszon.
Kézzel vetett versek, egy sarki kávéház szegletén hagyott félszeg vallomás. Ez is már kiszáradt tinta, vagy elnyűtt vackor a szemeteskosárban.
Mikor magamban felidézem a lidérces pillanatokat, s egymás mellé biggyesztem a megtört, árva betűimet, és végül összeállnak, mint a gyermekek az osztályképen.
Kiről szólnak mondataid? Tán még mindig ugyanazt siratod, ki elmédből kiszakított egy darabot? Kafkai átváltozásodnak fegyverhordozóját miért bántod oly’ kegyetlenül?
Persze nem így – sokkal hétköznapibb, mondhatni puritánabb hangvétellel és szavakkal illetnek. De aztán mire kigondolják az egészet, én már be is fordultam a következő sarkon, és írom a következő novellámat.
Mily csekély az egész, és nem vet fel a gőg – habár nem is akarom –, s bosszút állni se jöttem, hiszen minden jó, ahogy volt, vagy ahogy történt.

Igen, bevallom, néha még kívánom vad tested, és nem tudom, hogy egyáltalán manapság ki birtokolja.
Vajon a textúrádon akad-e némi seb, vagy tiszta maradtál, és látni jöttem eljöveteled a hálószobámban, mint királyok királyának anyját?
Aztán lám, téged is ért némi változás, és már Magdolnának hívattad magad.
S így is tetszettél – mint árva, lomha betűim a papíron. Így volt, igen, te is benne voltál néha.

Aztán az ugróiskola eljött. Pedig alig tudtam járni. Féllábra álltam, és pattogtam, mint egy bolha kedvedre.
Másnap jött el az, amit senki sem várt volna. Igaz, előző életeimben én már megtanultam ezt is. Vállat vontam, és mentem tovább.

Közben bolondok pihentették fejüket a párnámon, s mikor kitessékeltem őket, maradni akartak, mintha nem tudtak volna hova menni.
Sosem voltam kegyes – és bevallom, én már senkit sem tudok elsiratni. Kiraktam a szűrét mindnek.
Féltem, hogy a bolondság ragadós, és a végén így maradok önön magamban.

Voltak azok, akik sohasem jöttek el. Felém gurították a labdát, és kilőtték egy nyíllal, mielőtt hozzám ért volna.
Minek ez? Csupán gyermeteg, erőtlen lázadozás.
Aztán az idő mégis engem igazolt.
Később, mikor a fejükre zuhant a dunyha, és etetni kellett, sírtak az élettelen figyelemért – csak érje őket némi behatás.
Hát ebből nem esztek! Rájuk csaptam az ajtót.

Mégis kik laknak a sorok között? Éjszaka kérdeztem magam.
Elképesztő állapot – és hiába teszem –, leírni mégsem tudom.
Csúfolom magam reggelente, mikor a tükörbe áztatom a fancsali képemet.
Micsoda látvány! Tán még kávé sem kell!

Hol laknak a sorok? A gépemen? A papíromon? Kit érdekel?
Anya mit szól? Apám már semmit.
„M” – mikor hordja le soraimat, és önti unalomtól bűzös vitriolját minden kiejtett lélegzetemért?

Nem tudok válaszolni. Most nem.
De később gyertek vissza – amikor haldoklom.
Talán az utolsó pillanatban ezt rátok hagyom.

A vasútállomás várójában ülve azon töprengett, vajon mi kényszerítette ebbe a tetszhalott állapotba. A sárga keramitköveket nézte, a rovátkákban összegyűlt piszok tartalma: por, morzsa és hajszálak. Az a hatalmas óra felette idegesítően kattogott, de fölöslegesen, mert pontatlan volt.
„A vonat előreláthatólag 40 percet késik” – szólt a lelketlen hang, és ezt egy nagy sóhajjal nyugtázta. Nem úgy, mint a többi várakozó, akik ízes káromkodásokba kezdtek. Odakint hideg volt, a váróban még épphogy elviselhető az idő, habár az ember orrát néha megmarta egy bűzös illat.
„Itt vagyok, de nem vagyok.”
Fizikai teste meghatározható volt, de legbelül teljesen máshol járt. Ha valami oknál fogva történt volna vele valami, a rendőri feljegyzésben is ez állna:
„Az áldozat teste a padlón feküdt a vasútállomás keramit padlóján, de belső sérülés helyileg nem történt, mert már a halál beálltánál nem volt jelen.”

Rozsdás vér – gondolta. Hiába élsz valahol, de mégsem vagy otthon. Csak morfondírozó alak vagy, semmi más.
Eltette ezt is emlékbe, és úgy hordta magánál, mint más a családi fotóját. Néha megmutatta valakinek, de azok általában közömbösen csak ennyit mondtak:

– Érdekes. Mély.

Tudta, hogy nem értik, és inkább témát váltott. Az időjárás mindig egy menekülő útvonal, így arról panaszkodott, hogy régen minden jobb volt.

A derű, a boldogság a szépségben volt látható. Ha jó kedvre akarta deríteni magát, eszébe jutottak azok a hajzuhatagok, melyekbe arcát temette, megidézte az illatokat és viselőjük harsány nevetését.
Mennyi minden változott? A hosszú hajak rövidebbek, tépettek lettek. A kisimult arcokra ráncok költöztek, szemük alatt telepakolt táskák, szatyraikban napi élelem, főzni való.

Rozsdás vér – ismét gondolta, mert szíve nem engedett be többé senkit. Csak a múltat noszogatta, és a jövőben rejlő lehetőségeket nem ismerte. Pedig van, csak fel kell kelni abból a székből, végig kell menni a keramitköveken, ki egészen az ajtóig, és amikor beáll a vonat, felugrani rá, várni a folytatást. Csakhogy a folytatás még előreláthatólag negyven percet késik.
Ha rajta múlna, napokat is késhetne, és addig ülne ott, míg a halál valóban fel nem szólítaná:

– Gyerünk, öreg! Most már tényleg indulnod kell!

Ha így történne, akkor valószínűleg ugyanúgy nézne ki a fejéből, és azt is elvárná, hogy a kaszás csontos kezével cipelje ki a váróból.

A reggel, amely kitaszítja a teste a tetszhalott állapotból, dörzsölt szemmel nyitja a rutin körforgását. Igaz, most már azt is tudni vélem, hogy az ismétlés igenis fontos, mert az ember csak így művelheti a dolgokat magasabb szinten. Bár lehet az élet nem minden aspektusára igaz. Van egy sarkalatos pont, amely az ágy szélétől nem messze van és a fizikai valója kapcsolatban áll az elmém döntéshozatalával, mielőtt elindítanám a kávéfőzőt. Érintse-e a lábam a padlót, vagy a száraz, érdes talpam végig húzva kapaszkodjon a lepedőhöz, de úgy, mintha 90 fokban feküdnék kifeszítve, mint egy Krisztus és félek leesni.

                  Fura egy tánc ez. Igaz ilyenkor nem sok lépés látható, de végülis a zenében is van szünet és ezzel létjogosultsága. Néha nehéz eldönteni, hogy ez a fekete köd, ez bárgyú, alantas mélység két teli talppal tapos a mellkasomon, vagy üszkös karjai körül ölel teljesen és hozzátapasztanak oly erősen a matrachoz, hogy besüppedek az ágyrácsig.
Persze, biztos csak félt, hogy le ne essek az ágyról. Milyen előkelő egy szituáció.

                  El kell vonatkoztatni. Ez a stratégiám. Lehet, hogy másnak a plafon bámulása egyfajta unalmas hobbi, de számomra egy vászon. Mint egy Univerzum. Vagyis lehetek-e végülis Isten csak úgy önmagamban, ó pardon csak kérdezem, de mégis csak én teremtek ilyenkor kis világokat, álmokat a fehér göcsörtös vakolatra. Elnézést kérek mindenkitől, de az albérlet ki van fizetve, nem? Az, hogy mit vizualizálok a négy fal között, ahhoz semmi köze se a felettem lakónak, aki mindig morog azért, mert énekelek, nem szólhat bele a hülye postás, aki cseszik bekopogni az ajtón és egyből értesítőt dob a ládámba, én meg állhatok sorban a kis fokhagyma szagú lyukban, ami lehetetlen időpontban van nyitva. Slussz-passz, még a kormány se szólhat ebbe bele. Odáig tart a lakás teteje, a képzeletem pedig még tovább. Lakáson belül én vagyok az Isten, vagy az Istenem. Ezt könnyű eltéveszteni. Habár megmondom őszintén én már elvesztettem a magam kis hitét, szüleim nagy bánatára, de úgy vagyok vele, hogy nem tudom kizárni rajtam kívüli létezést, aki valószínűleg nagyobb hatalommal és térrel bír, mint ez a hatvan négyzetméteres lakás. Neki valószínűleg nem is kell aludnia, se felkelnie. Karok sem fonják körbe és nem hiszi a fiának magát, ahogy lóg a kereszten.

                  Ki kell kelni. Nincs mese. Ha másnap a természet üvöltve hív és hiába él az ember egyedül, maga előtt sem szeret megalázóan viselkedni. Nem hiába kapott tiszta nevelést, hogy a fene enné meg. Pedig néha csak úgy élne az ember, mint a disznók, akik a boldog zabálós álom tudatlanságban halnak meg és nem hasztalan a haláluk. Többek jól laknak a zsíros húsukból. Bár az élet valóban kompenzálta őket azzal, hogy körülbelül harminc percig van orgazmusuk. Lehet ezzel ki is tudnék egyezni, mert lehet rövid az életük, a férfiembernek időskorában már csak a fél hatot üti a harang. Maradnak az emlékek.

                  Ki kell jutni a forró takaró fogságából, amely úgy telepszik az ember testére, mint egy lusta szerető. Az a fajta, aki beborítja a testet, mindig csak annyit izgat a részeimen, hogy ne kelljen újra csatába indulni, mert most még erőt kell gyűjtenie. Le kell lökni. Fázni kell. Kelni kell.

                  Ha munkáért nem is, mert a kötelesség lehet hívószó, de mégsem az adja az ívét, ennek a szemtelen pirkadatnak, talán a kávé amiért érdemes felkelni. Bár úgy hangzik, mint egy elcsépelt régi-módi reklám, nincs ki lefőzze az illatos fekete nedűt. Ez mégis biológiailag láncreakciót indít a testünkben és aztán fussunk meneküljünk, már fent is vagyok, lent is vagyok, hol is vagyok, már fent vagyok. Már nem is emlékszem se a takaróra, se a lepedőre, se az egész hajcihőre. Habár mégis van egy hosszú póráz, mely elenged messzire, amerre csak akarom. Majd este visszaránt a kötelékébe és kezdhetem elölről az egészet, csak visszafelé játszva. Ott fekszem a sötétben, engedem, hogy a karok körbevegyenek. Engedem a lusta szeretőnek, hogy szeressen ahogy csak bírja vagy ahogy akarja. A plafont a fejem fölé engedem. Pupilláim levegőbe nyomtatva vetítenek magam elé vágyakat. A repedéseket megszámolva, elfedem, miközben a fényt a lámpába elrejtem.

Nincsenek szavak. A csend fennakad. Nem tárgyalok a semmiről, csak mozgok a világomban és nézelődök. Néha nincs szükség locsogni, csak eltelik egy nap és osztozom időmön és engedem, hogy kitartson a nap végéig, hogy másnapra hagyjam a gondokat.

Holnap majd felveszem a fekete ruhát, később gyászolok. Ma mindent kint hagyok és csak magam vagyok itt a Föld körül bolyongó fémdobozomban, és hallgatom a végtagjaim suhogását, ahogy mozgásukkal belevágnak a maradék levegőbe, már amennyi maradt.

Holnap becsapódok az óceán közepébe és nézem, ahogy a hullámokat gerjesztem magam körül. Szememmel végig követem ahogy a part hadakozik fodraimmal, kiúszok és közelebbről is megnézem.

Ma valóban én vagyok, és hiába vannak a Földön barátaim és családom, ma mégis egyetlen vagyok. Egy égi árva és majd holnap felemészt a földi lárva. De ma nem hagyom. Mert… Magam vagyok.

A holnapi szerelem még várhat, még úgy sincs megrakva a kályha, csupán az ágy van bevetve és várja csak várja, de nem ma. Majd holnap.

Ma nincs közélet, ma nincs ármány, se cinikusság, csupán az elmém tiszta csendje. Talán ez a dolgok rendje, hogy ma elfejetek kint élni, csak hagyom a bent megélni és nem készülök a holnapra, mert nincs miért, mert ma van.

Holnap a rádión elérnek a hangok, egy közönyös hang utasít majd és tennem kell a dolgom, melyet a Föld követel. De kikapcsolom, és lám ma már nem is hallom.

Ma nem jönnek az emlékek, melyet a tudatom kőbe vésett, de a szilárd testek is elporladnak, de nem ma.

Most csak így bolyongok és lebegek, a lábaim lám nem remegnek a súlytól, csak vagyok ebben a fémdobozban, pont úgy vagyok, mint mielőtt világra jöttem. Csak vagyok, csak vagyok, de nem létezem. Majd holnap. Majd holnap.

Holnap, mikor leérkezem rám néz egy szempár, és elindul ez az áradat, és erejét viszi, míg kitart, aminek ki kell. De ma nem. Majd holnap.

Ma itt minden meleg és puha, étkem az, amit a végtelen megoszt velem, de holnaptól majd rágni kell a szavakat. De nem ma. (nevetés) De nem ma.

Az ajtómon kopogtak és én beengedtem. Ismerősnek tűnt, be sem mutatkozott, mégis befáradt. Végig ment az előszobában körbenézett, behívtam a konyhába és leültettem.

– Szóval te itt élsz… – mondta rezzenéstelenül.

– Itt. – válaszoltam és bólintottam egyet.

A tekintete körbe-körbe járt, nézegette a képeket a falon, a hűtőmágneseket, kiszúrta a kávéfőzőt és meghívatta magát egy kávéra.

– Nem ilyennek képzeltem. – mondta fennhangon, miközben én beindítottam a kávéfőzőt.

– Szeretek itt élni. – motyogtam neki háttal.

– Itt a konyhában írsz? – kérdezte, erre megfordultam és jobbra mutattam a hálószoba irányába.

– Ott.

Felállt, közben a kávéfőző hangosan darálni kezdte a kávészemeket, besétált a hálószobába. Még a cipőjét sem vette le. Csak úgy bement és közben odaszóltam:

– Cukor? Tej?

Hallottam ahogy bedőlt az ágyba és kiszólt:

– Simán iszom, köszönöm!

A kávé lefőtt, bevittem hát a hálóba és háttal feküdt az ágyamban ruhástól. Lába lelógott az ágy végénél, hogy a cipője ne érje az ágyneműt. Pofátlan egy alak – gondoltam – csak így befeküdni egy idegen ágyába.

– Tudom mire gondolsz! – mondta és a két karját összekulcsolta, és a feje alá tette.

– Na mire? – kérdeztem és letettem az íróasztalra a csészét.

– Pofátlannak tartasz! – mondta nevetve és folytatta – Csak úgy idegenként befekszem az ágyadba.

– Mi tagadás, erre gondoltam! – helyeseltem és leültem mellé az íróasztal előtti székre.

Felült az ágyból, jobbra óvatosan a levegőben átemelte lábait és letette a földre. Ahogy a padlóhoz ért a cipője, némi sár darab is leesett, ez hallható volt. Lenéztünk a cipőjére majd egymásra és így szóltam:

– Holnap úgyis takarítok…

Magához vette a kávét és úgy húzta le, mint ha pálinkát ivott volna.

– Ismered azt az érzést, amikor a látsz valakit, úgy érzed, hogy teljesen ismered és mégsem tudod, hogy ki ő? Nem tudsz nevet társítani hozzá? – kérdeztem és ő erre annyira nevetett, hogy a térdét csapkodta.

– Tényleg nem tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte röhögve.

– Tudom, de mégsem. Kérlek egy valami támpontot!

– Nem segíthetek!

Erre visszadőlt az ágyba és behunyta a szemét.

Talán öt percig ültem, morfondíroztam ki ez a férfi. Az arcára kiült az a fajta irritáló önelégült mosoly, amit legszívesebben az öklömmel letöröltem volna.

– Megütnél igaz? – kérdezte.

Én meglepődtem és csak hebegtem habogtam. Kinyitotta a szemét, jobbra fordította az arcát és így szólt:

– Jajj Péter, hozzám se kell érned! Csupán írj meg! Úgy ahogy azt eddig is tetted.

Hirtelen felugrottam, majdnem levertem a csészét az asztalról és az ablakhoz hőköltem.

Ő felállt, odajött hozzám, megállt előttem és halkan csak annyit mondott:

– Látod! Én élek! Te teremtettél! A sorsom már elrendezted.

Jobbra fordult egy pillanatra és a billentyűzetre vetett egy pillantást. A szám csak remegett és egy szót se tudtam kinyögni.

– Legyen meg a te akaratod. Csak legyen minden elrendezve!

Megfordult, elindult az ajtó felé, mielőtt elköszönt még megköszönte a kávét és becsukta az ajtót maga mögött.

Az ajtómon kopogtak, és én kinyitottam. Ismerősnek tűnt, be sem mutatkozott, mégis befáradt. Végigment az előszobán, körbenézett, behívtam a konyhába, és leültettem.

– Szóval te itt élsz… – mondta rezzenéstelenül.
– Itt. – válaszoltam, és bólintottam egyet.

A tekintete körbe-körbe járt, nézegette a képeket a falon, a hűtőmágneseket, kiszúrta a kávéfőzőt, és meghívatta magát egy kávéra.

– Nem ilyennek képzeltem – mondta fennhangon, miközben én beindítottam a kávéfőzőt.
– Szeretek itt élni – motyogtam neki háttal.
– Itt, a konyhában írsz? – kérdezte. Erre megfordultam, és jobbra mutattam a hálószoba irányába.
– Ott.

Felállt, közben a kávéfőző hangosan darálni kezdte a kávészemeket. Besétált a hálószobába. Még a cipőjét sem vette le. Csak úgy bement, és közben odaszóltam:

– Cukor? Tej?

Hallottam, ahogy bedőlt az ágyba, és kiszólt:

– Simán iszom, köszönöm!

A kávé lefőtt, bevittem hát a hálóba, és háttal feküdt az ágyamban ruhástul. Lába lelógott az ágy végénél, hogy a cipője ne érje a matracot. Pofátlan egy alak – gondoltam –, csak így befeküdni egy idegen ágyába.

– Tudom, mire gondolsz! – mondta, és a két karját összekulcsolta, majd a feje alá tette.
– Na, mire? – kérdeztem, és letettem az íróasztalra a csészét.
– Pofátlannak tartasz! – mondta nevetve, majd folytatta: – Csak úgy idegenként befekszem az ágyadba.
– Mi tagadás, erre gondoltam – helyeseltem, és leültem mellé az íróasztal előtti székre.

Felült az ágyból, jobbra óvatosan a levegőben átemelte a lábait, és letette a földre. Ahogy a padlóhoz ért a cipője, némi sár is leesett – hallható volt. Lenéztünk a cipőjére, majd egymásra, és így szóltam:

– Holnap úgyis takarítok…

Magához vette a kávét, és úgy húzta le, mintha pálinkát ivott volna.

– Ismered azt az érzést, amikor látsz valakit, úgy érzed, hogy teljesen ismered, és mégsem tudod, ki ő? – kérdeztem. Erre annyira nevetett, hogy a térdét csapkodta.

– Tényleg nem tudod, ki vagyok? – kérdezte röhögve.
– Tudom, de mégsem. Kérlek adj, valami támpontot!
– Nem segíthetek!

Erre visszadőlt az ágyba, és behunyta a szemét.

Talán öt percig ültem, morfondíroztam, ki ez a férfi. Az arcára kiült az a fajta irritáló, önelégült mosoly, amit legszívesebben az öklömmel letöröltem volna.

– Megütnél, igaz? – kérdezte.

Én meglepődtem, és csak hebegtem-habogtam. Kinyitotta a szemét, jobbra fordította az arcát, és így szólt:

– Jajj, Péter, hozzám se kell érned! Csupán írj meg! Úgy, ahogy azt eddig is tetted.

Hirtelen felugrottam, majdnem levertem a csészét az asztalról, és az ablakhoz hőköltem.

Ő felállt, odajött hozzám, megállt előttem, és halkan csak annyit mondott:

– Látod? Én élek! Te teremtettél! A sorsom már elrendelted.

Jobbra fordult egy pillanatra, és a billentyűzetre vetett egy pillantást. A szám csak remegett, és egy szót sem tudtam kinyögni.

– Legyen meg a te akaratod. Csak fejezd be!

Megfordult, elindult az ajtó felé, és mielőtt elköszönt volna, még megköszönte a kávét, és becsukta az ajtót maga mögött.

Sem a jó, sem a rossz nem győzedelmeskedhet, mert mindkettő él minden ember szívében.
És így már – vagy emiatt is – megtanultam csodák nélkül élni.
Addig volt jó, míg nem láttam, nem ismertem a szenvedést. Nem hallottam apámat sírni, nem láttam anyámat, ahogy elnyeli keserű könnyeit.
Amikor még a világ világ volt.
Madarak hada csüngött a fákon a kertünkben, füttyszóra ébredeztünk.
S egy hosszú vidéki út után nagyapám szentségelt, mert nem bírta levakarni a szélvédőre száradt rovarokat.
Ugyanúgy eltűntek az élhető nyarak, amikor szelíd napfénybe burkolóztunk, és vizesen, az árnyékban vacogtunk. Mezítláb járva nem nevetett ki senki. Csak óva intettük a másikat, hogy a szögbe ne lépjen bele. Ma vastag talpú bakancsokat húzunk, hogy az elénk vetett fullánkok ne szakítsák fel a talpunkat. Lelkünk húrjait – ki tudja, meddig – feszítik a néma üvöltésünkkel…

Régebben, amikor megtanultam olvasni, megismertem a halált és a veszedelmet.

A papírok hozták el, és vettették elém, mint hűséges kutya a zsákmányát.

Azt sugallták: nesze, íme, ezek voltunk, és mivé lettünk. Naivan konstatáltam, hogy lám, az ember mégis tanult, s jó útra tért. A múlt csupán nyersanyag volt, s elődeink szorgos keze csiszolta, művelte simává. De valami eltörött. Hogy a szemléletem vagy a világ változott, már nem is tudom. Talán mindkettő. A két kézzel markolt hitem így fordult ki tenyereimből, s láttam a vagonok mögött szellemeket elsuhanni éjjel, mikor mindenki alszik.
Reggelre eltűntek azok is, mint a jószándék, és hiába mentem ki minden nap a sínek mellé, nem tudtam szólni, hogy térjenek vissza. Ne menjenek el. Ne hagyjanak el.
Itt szükség van a felvilágosulásra.

Végül is így is elvan az ember, ha úgy vesszük. Erre vagyunk ítélve. A halál lehet csak egy pillanat, de valakinek csupán az élete.
Hamvak közt oldódni fel, egészen lefolyni a tengerbe, elpárologni, lehullni, és így tovább, és így tovább.

Ilyen hát az ember. S nézzétek – vagy nézzetek – tükörbe, és mondjátok ki teljes neveteket, de ne pislogjatok!
Mert ki saját nevét mondja, és szemét leereszti, már menthetetlen.

Elmosódtak a hétköznapjaink, és figyeltük, ahogy a falon járta táncát a nap. Meztelenül jártuk fel s alá az egész lakást, és így néztük a deres tájat az ablakból, s én mögötted álltam. Nézted azt a mezítelen fát, ahogy alatta a hiperaktív kutyák társasjátékoztak a hóban, én meg a nyakszirted ívét kalkuláltam.
– Nyisd ki az ablakot! Fázni akarok! – zengted, és kilógva dohányoztunk, hogy a füst ne érje bent a falakat. Ha egy-két járókelő megjelent az ablak alatt, te szemérmesen összehúztad a karjaidat a könyököddel, hogy melleidet ne lássák. Majd becsuktad azt a vén, párás ablakot, felém fordultál, és mindenedet megmutattad. Napokig nem ettünk semmit, csak egymás szavait, ahogy kimerülten felemeltük kezeinket, és egymáshoz tapasztva néztük, mekkora a méretbeli különbség.

Állandóan elhalványultak kontúrjaink, miközben az életet ünnepeltük abban a kis lyukban, és kérleltél még oly sokszor, és nem tudtam, honnan való bennem ez az erő, de jött magától, és én mindvégig odaadtam néked. Mikor szenderegtünk, mellkasomra fontad fényes arcod, és palástként viseltél, hogy az éjszaka rabjai ne vigyenek el tőlem. Én sorsot húztam az ördöggel, míg te békésen horpasztottál, majd megvívva száz csatát, csak annyi erőt gyűjtöttem, hogy ismét fel tudjak mászni a végtelenségbe érő hajzuhatagodon. Reggel harsányan nevettél bárgyú vicceimen, és azt kívántuk, hogy szűnjön meg a világ, és csak mi létezzünk. Nem is volt világ, mielőtt megismertelek. Egészen elfeledtem, honnan jöttem, és hová tartok. A célom az örökkévalóság volt, és jobban hittem benned, mint egy bigott hívő a saját istenében. Valóság volt kettőnk egymásban elmosódott fénye, miközben vegyültek a színek, és a vászon úgy izzott, hogy azt hittem, felgyulladunk. Napokig bejártuk világainkat, aztán a színes kalandok köddé váltak a jelenemben, de magamban néha a tudattalan felfesti, zsongja, és álomködben megfogható, ébredve keresnivaló néma zöngés. Aztán keresem egész nap, hogy hová tűnt; felé nyúlok, mikor nem látja senki, és a villamoson oson egy árny, és a beszűrődő fényt megtöri, ahogyan szemem keres. Majd megfordul, és csak egy hétköznapi arc, egy mélabús délibábfej, aztán szatén szalagok tekerednek köré, és elveszik a tömegben.

Vásároltam ma egy új vásznat, tükörrel a fény felé irányítottam, és néztem, ahogy magam előtt a Nap járja táncát rajta egészen estig. Levetkőztem meztelenre, hogy fázzak, aztán kihajolva dohányoztam az ablakból, miközben kutyák sündörögtek az ablakom alatt. Lefeküdtem, kezemet néztem, és azon méláztam, vajon tiéd az enyémhez mekkora, majd felolvastam magamnak pár bárgyú viccet, de senki sem nevetett már. Manapság senki sem nevet már.

Beékelődtem.

Csakugyan, mondhatnám ezt a sormintát most meg kell, hogy szakítsam.

Nem tehetek róla.

Ez a gyenge rapszódia, melyet régóta hallgatok és eleinte fel s alá rohangáltam a düh kéjes csámcsogásától, süket fülekre talált nálam.

Aztán néha, mikor másképp pengeti kaktuszának tüskéinek cirmos vonulatát majd érintésre késztet és magas frekvenciáin üvölti a fülembe, hogy lám mégis szól ez az ismerős dallam, nincs ki eltakarja. Bár tenné már valami.

És mégis beékelődtem.

Két frusztrált generáció közé, kihez elméleti síkon még sincs közöm, se szerencsém, a soraimat sosem fogták fel, pláne mondandómat, de mégis beékelődtem, aztán kiégtem, mint a gyufa.

Ha az egyik húz, a másik ereszt, majd körtáncot járnak körülöttem és egyik se ereszt, belevisznek az indulattáncba, elszédültem, összeesek, majd magamra hagynak.

Mikor már a testem végre megnyugodott, a két lélek ezen jól felragyogott és feldobálnak, pörgetnek, mint egy légkönnyű test és egymás tartalmaiba löknek és mégis úgy érzem magam, mintha a Vezúv szélén táncolnék, a lábamat már nyaldossák a lángok.

Leértékelődtem.

Igen, mint a romlott áru. És most ilyen ínséges időkben, könnyen eladható vagyok némi jó szóért, ha kell, de mégis úgy végzem majd, mint a tévesen kiválasztott, szakadt portéka. Kidobva a szemeteskosárba. Majd máskor jobban oda kell figyelni, mit veszünk le a polcról.

Eltávolodtam.

Hiába a közelség, csupán a kötelességemnek próbálok eleget tenni és annak, hogy lelkem megnyugodjon, hogy mindezt azért teszem, hogy később el tudjak számolni magammal. Önző mozzanatok a térben, elfojtott szavak, csak hogy a béke keresztjére végül felhúzzam saját magam.

Kibillentem.

És egyensúlyom vesztettem, mint gyermekkoromban, amikor biciklizni próbáltam és elestem az udvaron a műhely mögött. Akkor a térdemen koptattam a bőrt és most máshol gyötör ez a tőr, mélyrehatol ez is, de erre nem hat a kötszer.

Elvesztettem.

Főleg önmagamat, és ezért találom magam egy sötét pontban a szobában éjjelente, de nem hibáztatok senkit. Én választottam a száműzetést. Simogat a sötét szoba fénye, hajnalban a redőny ritkás pontjaiból beszűrődő fény borotvaként fejti le a bőrömet.