Írások

Régi jegyzeteit lapozta éppen, amikor az oldalak között talált egy kitépett lapot. Széléről ítélve spirálfüzetből való volt, és halványkék vonalak gerendaként támasztották alá a kurta betűket.
Az ember ilyenkor gyorsan átfutja a szemével. Emlékei súlyos szikláit görgeti félre az emlékezés tisztásán, hogy felidézze, hogy elhelyezze a saját maga történetében. Nehéz szavak rímekbe szedve, töredékek egy megsárgult leleten, egy elfelejtett mozzanat. Sosem jutna eszébe, de most, ahogy a sziklák legurultak a fejében, bevillant minden várakozás, minden mondat. Ahogy írta, ahogy adta, ahogy visszakapta, ahogy szenvedett.
Az otthagyott idő megvicceli az embert. Utat tör a jelenbe, és alternatív idősíkot képez, majd összekapcsolja a múlttal, és átemeli a gyötrelmeket. Hiába telt el ezer és ezer éjszaka, a szégyen, az elrontott szavak és döntések mégsem halványultak el benne.
Mit ígért? Mit ígértek ott, azon a sarki délutánon? Miközben a halhatatlanságnak tűnő fiatalság lassan elveszett. Majd lepergett az is, akár az apró szemek a homokórában.
Mi legyen hát? Mit is kerestem? Már nem is fontos. Csupán a hívószavakat hallotta, amelyek egy másik világba szólították. De ebbe a világba már nem lehet csak úgy belépni. Fel kell adni valamit azért, hogy vissza tudjunk menni, hogy megragadjuk, hogy feloldjuk, hogy megoldjuk.
Mit kérnek érte? Mivel válthatja meg ezt az elbaltázott pillanatot? Mégis hogyan varázsolhatná szebbé? Hogyan idézhetné a jelenébe azt, ami már rég elveszett?
Az asztalon a majomszobor nevetett csak, mutatott felé, és aranyló színében tükröződött a megoldás kulcsa. Először azt hitte, képzelődik. Megrázta a fejét, kiment a konyhába, és egy kávét töltött magának.
A szíve szaporábban vert. A papírt ismét a kezébe vette. Százszor, ezerszer elolvasta a sorokat. Mindig ugyanoda lyukadt ki. Minden egyes felolvasásnál visszaült ugyanabba a székbe, és kezdte elölről. Mint egy hézagos kereszteződésben. Ugyanott találta magát. Ugyanaz a csomópont, ugyanaz a hiba.
Szét akarta tépni, de akkor magát is szemen köpné. Kihatással van a jelenre? Ha ez egy triggerpont, akkor vajon holnap ki venné észre, hogy mégsem szuszog? Hogy megragadt egy helyrehozhatatlan pillanatban. De legalább ott lenne vele az, aki kézen fogja, és megoldja. Nem helyette. Nem nélküle. Közösen.
A papír a jegyzetbe került. Ott van, ahonnan jött. A füzetet becsapta. Becsapta magát is. A szekrényben fekszik tovább az otthagyott idő.

Lám, így az esőcseppek írják meg helyettem a gondolataimat. Nagyhasú cseppek kopognak a billentyűimen. Nincs is sok értelme mára imát mormolni, hiszen nem volt ez egy elvesztegetett nap. Még jó zárásként is felfogható, hogy az eső befutott éjfél előtt a célfotón, és tisztára mossa nekem a hajnalt.
Rájöttem, hogy sokat felejtettem az utóbbi időben. Minden kitaláció volt csupán, vagy csak hazudtam mindenkinek? Bár az jobban fájt, mikor magamat csaptam be. Végül is, hogy ki mit gondol az emberről, az már amúgy sem számít az utolsó órában. Kint most éled a táj, a nárciszok elnyíltak rég. Elnyúltnak tűnt ez a tél, de idebent élveztem. Mondjuk, a fűtött lakásban könnyű elviselni még a világvégét is.
Eljöttek páran, akik ismernek. Magam alkotta kontár műremekek. Már élnek, s érzem, de még nem engedtem ki őket a szabadba. Pedig ha tudnák, milyen érzés ilyen esőben elázni. Ahogy a ruha a testünkre tapad, a pocsolyákban elmerülünk, s kézen fogva, nevetve szaladunk egy-egy kapualjba, hogy ne ázzunk el jobban. Pedig már úgyis mindegy. A víz lehűti az ajkainkat, de mégis jóleső csók járja át a sötét vermeket, miközben fel-le cikázik a forróság a testekben, mint egy kényszerbeteg villám. Hogy velem történt, vagy valaki mással? Már nem is tudom igazán.
De azt tudom, hogy vicceimen is rég nevettek már a hölgyek. Sajnos küllememre nem támaszkodhattam soha, inkább a szavak bűvöletében éltem — volt, akinek tetszett, volt, aki szánalmasnak tartott. Még száraz időszakokban is el tudtam áztatni magam. Aztán megcsípett a hideg szél, és ágynak estem.
De most, így a beszűrődő kopogós neszek között, Dosztojevszkijt forgatva, magam is élem a rulettasztal bűvöletét — pedig sosem voltam egy szerencsejátékos alkat. Ha fogadtam is, mindig veszítettem. Ha rólam volt szó, inkább magam ellen fogadtam. Jobb pozitívan meglepődni, mint reménykedve csalódni.
– Micsoda felfogás ez, kérem? – szólt egyszer egy tanítóm.
De számomra ez olyan volt, mint egy newtoni törvény. És habár a reál tantárgyak sosem tartoztak a kedvenceim közé, azért tiszteltem a leírtakat. Miért is szegültem volna ellene? Mint az eső ellen.
Sosem volt esernyőm. Vagyis ebben a formában ez így nem igaz. Mindig elhagytam. Így hagytam nyomot ebben a világban. Lelki szemeim előtt mindig ott lobogott, amikor valaki megtalálta, és így szólt:
– Hé! Kié ez az esernyő?
Egy darabig lóbálta, majd vállat rántva biztos magával vitte. Ezért sem próbálkozom ezzel. Mindig csak a könyvet féltettem. Csak a lapok meg ne ázzanak! Tüdőgyulladásba is kerülhet – legalább több időm lesz az olvasásra. Aztán sosem így lett.
Ha féltem a betegségektől, és biztos voltam benne, hogy most aztán kényszerpihenőm lesz e cselekedet miatt – mégse lett. Inkább akkor talált meg a kór, amikor nem számítottam rá. Úgy, mint az eső.
Eszembe jutott valaki – de ez már mindennapos. Bár arca így is a sűrű eső függönyeibe burkolódzik. Aztán eltűnik egy időre – pont úgy, mint az eső. A napsütötte napokon meg nem tudok semmire se gondolni. Csak a munkára.

Egy ponton túl, vagy egy pontban, már nem is tudom, hogy földrajzilag merre is kellene elhelyezkednie. Talán a belsőben szerepel, tárgyakban, netán képernyőfotók sokaságában az elutasító üzenetek között, de mégis létezik, mozdulatlan. Kitörölhetetlen fényképek, melyek mozdulatokat hagytak az örökkévalónak. Hiába áll a történet egyesekből és nullákból, az egész mégis végtelen.
Az ember időt tölt, rutinját műveli, a véget hozza közelebb. Hiába koptatja az óceán a sziklát, az mégis a helyén marad, és arcot farag az amorf alakzatnak. Néha így is ébredt, és mikor arra eszmélt, hogy többé nem gondolt semmire, a szendergés mégis új célokat tűzött elé. Álmaival olyan elérhetetlen vágyakat kergetett, amelyeket nem lehetett elérni.
„Ami elveszett, az többé már nem lesz meg” – gondolta magában, és ütötte a falat, a párnát, a fejét. De ez nem egy régi szovjet tévé, ami néhány erős csapástól helyreállítja a vételt.
Ilyenkor kezébe vette a telefonját, és visszagörgette azokat az elrontott vallomásokat, amelyek szégyenteljesek voltak. Savat öntött régi sebeire, szisszentett egyet, és próbálta ismét elütni az időt némi munkával.
Egy tükör, semmi más. Önmagát látta, vagy láttatta vele valami? Közel érezte, mégis megfoghatatlanná vált. Ez annyira emberi és megismételhetetlen, hogy a szerencsétlenség példaképévé nőtte ki magát. Talán egyszer majd iskolákban is tanítják, hogy így bizony senkinek sem szabad.
A dalok, amelyekben hisz, vagy amelyeket maga is ír, éjszakába burkolózva, mindig ugyanoda lyukadnak ki.
„Ez a táptalaj, ettől majd jó lesz az életem.” És igen, az élet bizonyos pontján az ember szeretné az álmait valóságra váltani, de attól még mindig ott marad a „mi lett volna, ha…”
Az élet sehogy sem lehet kerek, mert a kör sokszögei végtelenek. Bármennyire is keressük a letűnt hibákat, azok messzire mentek már. Ha körbe-körbe járunk, csak belezavarodunk a geometriába, és végül az egészet hagyjuk a francba.
Minél idegesebb volt és minél jobban akarta, annál inkább elrontotta – mint annak idején a matekot az iskolában. Akkor korrepetálásra járt, ma pedig saját magát oktatja és bukik bele, ugyanúgy, mint a középiskolában, a 11. évfolyam felénél. Bár egy nüánsznyin múlott év végén a bukás, mégis szép nyár volt. Azóta sok falevél lehullott a fákról, de most mégis ugyanazokat a köröket rója – csak más tárgyból.
Az eredmény most más lett: az x nem egyenlő y-nal. Hiába magyarázta, hogyan jött ki a képlet, ezt már nem tudta kidumálni. Másnál működött a papírforma, de nála most nem. Mit lehet tenni? Elfelejtett gondolkodni. Van ez így.
Amikor a férfiak ösztönlényként viselkednek, akkor nem igazán akarnak számolni a következményekkel. Úgy vannak vele, mint egy súlyos betegséggel:
„Ez velem biztosan nem történhet meg.”
Aztán a padka szélén ülve, szipogva panaszkodnak a barátoknak a feldőlt bicikli mellett, mint egy taknyos gyermek.
Mindenki bűnbakot keres, haragszik az egész világra. Pedig mind tudjuk, hogy a legnagyobb ellenségünk mi magunk vagyunk. Milyen szép ezt felismerni, kilépni a színre, és bejelenteni egy hangosbemondón. Az ember megkönnyebbül, de aztán nem történik semmi. Vagyis hát senkit sem érdekel.
Mi marad hát? Ezt viszi majd a másik oldalra. Alkony sugárút, szürke utak, elhulló sárga szirmok, csodás illatok és belénk égett kacajok. Be kell vallani, csodálatos volt ez az év, talán a legszebb. És bár lehet, hogy a fényét csorbította, hogy oldalunkon nem az pihen, kit igazán vágyunk, mégis ennek a hiánynak köszönhetünk oly sok mindent.

Ha életre keltesz valamit, akkor az már mozog valahol a világban. Hogy hol, azt nem tudod, de tudod és érzed, hogy valamerre küzd, fut, szeretkezik, vagy bánom is én, mit csinál.
Idejét tölti valakivel, de mégis te irányítod a végzetét.

Olyan hirtelen jött minden. Talán csak egy szemvillanás, és megjelent egy alak a semmiből, és azt mondta:
– Betűzz, kérlek! Mondd, hogy milyen vagyok! Fess meg, és tégy belátásod szerint!
A kezem úgy járt, mint egy géppuska, és a nyitott ablaknál azt vettem észre, hogy odakint az éjszakát felváltotta a nappal. Az utcán az idő ugyanolyan gyorsan telik, de idebent, a képernyő előtt egy mozdulat, egy csók akár egy órába is telhet. Olyan ez, mint olvasni a vonaton: alig hogy elfoglalja az ember a helyét, máris a végállomáson köt ki.
– Mennyi időd van! Írni és olvasni! Micsoda pocsékolás! – nevettek.
De én tudtam, hogy ők az idejüket inkább sorvasztással töltötték. Soha nem néznek a dolgok mögé; a színpadon is csak a színészeket figyelik, és nem érdekli őket, hogyan is épült fel ez valakinek a fejében. És most, száz és száz évvel később, valaki mégis megjeleníti, nyomot hagy, és örökérvényű lehet most is, vagy ötszáz éve is.
Eltékozolt idő – gondoltam. Amit belefektettünk ebbe az egész hóbelevancba, mégis ugyanazokkal a problémákkal küzd egy ezer éve halott elődöm, mint én – csupán a díszlet egyre másabb, a távolságok meg maximum rövidültek.
A magam által teremtett világ se egyszerűbb, se szebb, és talán tragikus. De az enyém. És úgy gondolom, hogy én mindig csiszolhatok rajta. Egyelőre csak én léphetek be rajta. De hamarosan – és remélem, minél előbb – végre e kulcsot másoknak is átadhatom. Elhagyom ezt is, mint majd az igazit, és mindenki kénye-kedve szerint randalírozhat benne. Hogy aztán mi lesz, mit számít, ha elporladok? Egy részem majd ott él a hársfákban, a fehér lóban, a macskák zakatoló hordájában, minden korai hívásban.
Kiengedtem – igen, ezt már megcsináltam magamnak. Nem kész, de az enyém, és mindent magamnak érzek, és tatarozom még addig, hogy végre beléphess a világomba.

Hirtelen állt be a csend, magam is meglepődtem. Olyan ijesztőnek hatott. Volt bennem némi félelem, hogy ez egy újabb vihar előtti csend. Egy újabb nyitány és ismét a fegyverek szolgáltatják majd a zenét a látottakhoz. De nem történt semmi. Csupán madarak gyűltek a környező fákra és nézték az előttünk elterülő mezőt. Amott jobb oldalon egy jármű lángolt. A lángnyelve vörös volt, az alja szinte fekete. Sosem láttam még ilyet. Néha robbant valami, de valószínűleg a bent égett sofőr fegyverében található töltények pukkantak el. Ilyenkor mindig meg-megmozdult a tehetetlen test. Test? Már ami maradt belőle. Hátulról csupán egy csontvázat lehetett kivenni. Eszembe jutott a csontváz, amelyet biológia órán használtunk. Valamiért rá emlékeztetett. Csak a tűz fodra feketére festette.

Pár hónappal ezelőtt azt sem tudtam milyen a háború. Milyen a csatatér. Filmeken láttam, könyvekben olvastam róla, és elhihetitek elég nagy képzelő erő rendelkezem, de hogy így járok majd, azt nem soha életemben nem gondoltam. Talán odáig terjedt a képzelő erőm.

Évek óta egy bakancs talpát viseltem a mellkasomon. Valaki rám tette széles, hosszú talpát és hol behajlította térdét, hol kifeszítette. Néha olyan egyenes volt a lába, mint egy oszlop. Az láb, amelyet cipeltem, néha táncra perdült. A megfelelő mennyiségű vodka és sör kombinációja adta a talpalávalót, ha lehet ilyet mondani. Zsibbadtak a végtagjaim, lebegtem és szárnyaltam. A bakancsos lábhoz simultam, öleltem, becéztem és minden este azt kértem, hogy hagyjon el. Egyik nap, amikor felkeltem, már kettőt láttam mellkasomon. Azt hittem agyvérzést kaptam. Talán kettős látásom volt. Szinte könyörögtem, hogy így legyen. Hirtelen kiugrottam az ágyból és mégis fittebb voltam, mint valaha. A tükör előtt meztelünk vizslattam az izmaimat, melyek az állandó erőlködéstől nőttek meg. Oldalra fordulván a mellkasomból két kitüremkedő lábszár, azzal az egy pár kopott, fekete bakanccsal merőleges volt rám és az életemre is. A végtelen lábszárak messze nyúltak és a látómezőmben elhalványultak.

​Szerelmes voltam és vágytam egy nőre. Minden este csodát műveltünk ketten az ágyban. Mikor nálam pihent, sosem ittam. De amint kiment az ajtón, szisszent az első doboz. Mint egy kis józan sziget, melytől azt reméltem, hogy majd elhozza a megtisztulást. Nem lesz többé pia. S talán a bakancsok is tovább lépnek majd egy másik mellkasra. Mástól vártam a megoldást, nem magamtól. Aztán egyik nap a lány eljött hozzám. Hosszú haja beleakadt a bakancsba. Pont a füző résznél, ahol a nyelvtalálható. Rángatta fejét és üvöltött velem, hogy segítsek, vagy engedjem el. A bakancsok fel és alá jártak, mint a katonának. Trappoltak a mellemen és a lány még jobban üvöltött és két öklével verni kezdte ott, ahol a bakancsok is, csak felváltva. Elterültem a földön, a lány sarkon fordult és kiment a lakásból. Többé sohasem láttam.

​Bementem a konyhába, kinyitottam a hűtőt. Egy pillanatra a mellkasomra néztem, aztán a sörre. Becsuktam a hűtőt, felöltöztem és elindultam. Hogy hová még magam sem tudtam, csak mentem és mentem.

Pár nap múlva egy idegen városban ébredtem. Nem tudtam hol vagyok, de abban biztos voltam, hogy nem az én országomban, mert körülöttem mindenki olyan nyelven beszélt, amelyet én nem. Se pénzem, se tiszta ruha nem volt nálam. Csupán a pár napja hordott koszos gönc, amely rajtam volt, az igazolványaim és egy pár láb bakanccsal a mellkasomon. Ahogy bandukoltam ebben az idegen városban a főtér közepén egy sárgás épületet tekintettem meg. A feliratokat nem tudtam értelmezni, de a képek segítettek az eligazításban. A fényképeken vadászgépek suhantak, katonák tisztelegtek a feletteseiknek, tankok lőttek a harctéren. Nem volt nehéz kitalálni, de talán ez egy toborzó iroda. Bementem és idegen nyelven kérdezősködtek. Mondtam nekik, hogy nem beszélem a nyelvet. Kézzel lábbal mutogattam, elvették a papírjaimat, majd egy szobában magamra hagytak. Megérkezett két katona és egy civil. A civil bemutatkozott, kezet fogott velem és azt mondta, hogy ma ő lesz a tolmácsom. Bólintottam és bemutatkoztam.

​Az egyik katona körszakállas, idősebb baka magasabb beosztású volt. A másik amolyan segédnek tűnt mellette. Leült a körszakállas velem szemben, levette tányérsapkáját, megigazította a ruháját és idegen nyelven mondott valamit. A tolmács fordított:

Az önmagában is abszurd, hogy harcolni szeretnék, hiszen azt sem tudtam, hogy hol vagyok és ezek az emberek kik ellen harcolni.

Ennél a résznél a tolmács összeráncolta a szemöldökét és megkérdezte:

Majd miután lefordította mondandómat az idősebbik baka felállt, magyarázott valami a segédnek. A segéd odajött hozzám, bilincset tett a karomra és kivittek a folyosóra. Az idősebbik intett, hogy várjunk és egy helyiségből egy zsákot hozott ki, amit a fejemre tettek.

​Sokat mentünk, nagyon sokat, de hová azt nem tudtam. Néha úgy éreztem, hogy szűk folyosókon visznek, mert a mellkasomból kilógó lábak be-beakadtak a falnál, ahogy forgattak néha. Aztán végre elvittek egy helyre. A bilincset és a zsákot levették rólam, egy háttámlás székre ültettek, a karomat hátrafogták a támla mögé és összekötötték a kezeimet. Elől összekötötték a lábaimat a bokámnál, de a mellkasomból kilógó végtagokhoz nem nyúltak.

A segéd a lábaim elé vágott egy fém vödröt majd mondtak valamit. A tolmács fordított.

Az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy más már biztos elsírta volna magát. Netán rettegnek a félelemtől, de én semmit nem éreztem. Nem voltam bátor, sem vakmerő, csupán nem volt veszíteni valóm. Ha ez kell ahhoz, hogy azt a két csökevényes bakancsot lábbal elveszítsem, akkor ide nekem az oroszlánt is.

Erre én lassan ráztam a fejem, hogy nem. A segéd lapos tenyérrel pofozni kezdett. Néha úgy lóbálta a kezét, hogy csodáltam azt, hogy nem akadt bele a bakancsokba.

Felváltva kérdezték: Ki küldött? Milyen kém vagy? Minek akarnál harcolni?

Erre mindig csak ráztam a fejem. A segéd ökölbe szorított kezét és az álcsúcsomat verte. Ettől be-beájultam. Olyankor jegesvízzel ébresztettek.

A segéd elővett egy fogót és törten beszélni kezdett a nyelvemen.

És arcomba tolta a szerszámot.

A tolmács fordított, a segéd összeráncolt a szemöldökét és lassan a mellkasomhoz hajolt. Letépte a felsőmet, nézegette szemből, oldalról, majd a felettesére nézett és mondott valamit, de természetesen azt nem értettem. A felettes intett és kisujjamat lefogta. A körmöm végéhez helyezte a fogót és próbálta becsípni az elvékonyodott szaruréteget. Mit lehet tenni. Az alkohol-kúra rengeteg vitamintól fosztott meg és körmeim igencsak elvékonyodtak. Ahogy a segéd szenvedett a kisujjamal, néha mintha talán káromkodott is volna. Kopogtak. A segédnek intett a felettes és odament az ajtóhoz. Valószínűleg egy még nagyobb még idősebb katona lehetett, mert mindannyian haptákba vágták magukat és utasította őket. A tolmács elmondta, hogy egyhónapos kiképzésre visznek és utána kivisznek a frontra.

​Egy év múlva még mindig éltem. Meg akartam halni, de sohasem sikerült. A bajtársaim, akiket testvéremként szerettem, a harctéren egymás után haltak meg. Minden egyes halál amelyet láttam az arcukon csak növesztett a lábakon és mellkasomon a súly egyre nehezebb lett. Mint egy póker játszma. Minden körnél all-int mondtam és sosem veszítettem. A nyerést más feltüzelt volna, de engem egyre jobban lelombozott. Talán nem akarnak az égiek? Vagy van még dolgom ebben a rohadt életben?

​A csatatéren elmúltak a puskaropogások. A madarak csiripelni kezdtek. Körülöttem meghalt az összebajtársam. Az ellenség feladta és egyedül állok a csatatéren. Amott jobb oldalon egy jármű lángolt. A lángnyelve vörös volt, az alja szinte fekete. Sosem láttam még ilyet. Néha robbant valami, de valószínűleg a bent égett sofőr fegyverében található töltények pukkantak el. Ilyenkor mindig meg-megmozdult a tehetetlen test. Test? Már ami maradt belőle. Körbe néztem és rájöttem, hogy hiába mondtam az életben all in, én cinkelt lapokkal játszottam. És ahogy hangosan kimondtam a csiripelő madarak és halottak között, a bakancs fűzői elengedtek, a lábak kibújtak belőle és elindultak szembe tőlem a messzeségbe. A bakancsok a földre hullottak. Felemeltem a bakancsokat, odavittem őket a lángoló autóba és a tűzbe dobtam.

Odakint csaholnak a kutyák az utcákon, és éjszakai kánonjukba kezdtek. Foghíjas lámpafények festették az aszfaltra a sárga fényt, és útközben az egyik oszlopon úgy vibrált a fény, mintha stroboszkópot építettek volna belé. Sötét férfiárny kalandozik lefelé a dombtetőn, amelyre épült ez az út szakasz, és spiccesen, de mégis komolyan a város azon szeglete felé vette az irányt, ahol még szívesen várják őt. Az otthon csupán fedél, az ágy menedék, de az ember a megváltást sohasem odahaza keresi.

Épp elég sötét van már ahhoz, hogy az ember egy ilyen helyre betérjen – és ezen mindig elgondolkodott, hogy miért is csak éjszaka kaphat az ember némi testi menedéket? Ösztönös késztetés, amely bárhol, bármikor rátörhet az emberre, és ha hússal nem is tudja beérni a szegény lélek, akkor tenyerére hajtja fejét, és dús lakomáról álmodik. Halovány piros fények szűrődnek ki a befüggönyözött ablakon, hangos zene szól és fütyörészés. A koptatott ajtó előtt egy nagy erőd karba tett kézzel morcos képet vág, és némi tájszólással odaböffent valamit a betérőknek, majd odébbáll.

Belépve idebent a meleg körülöleli a vágytól fűtött testeket, miközben rózsák illata sült húsokkal keveredik a párás szalonban. Történelmi hely, és vajon mennyi, de mennyi férfi hitte, hogy szerelmet remélve látogatott bordélyházakat, és pénzeiket úgy szórták szanaszét eme helyeken, mint gyermekkorukban az üveggolyókat a téren. Akkor még nem érte őket az ösztön hívó szava, és mégis csak a felállás változott, de játszmák így vagy úgy minden kapcsolatba belekerültek.

Felmegy hát a lépcsőn, egy asszony friss lepedőt terít a hatalmas ágyra, és mennyien háltak már ezen, talán csak az a koszos matrac tudja, amelyből a sarkokon kinéz egy-két rugó. Le kell vetkőzni, nincs mese, és nincs is szégyellnivaló, hiszen az ágyat úgy terítették meg, mint az asztalt a vasárnapi ebédhez, csak itt főfogásként nem leves lesz és pörkölt.

Amint az ágyon kiterítve elhelyezkedik, egy bájos, törékeny lélek megáll az ajtóban, nem szól, csak néz. A férfi csak biccent, és szemének tetszik, amit lát. Nyikorog az ajtó, a hölgy teszi be éppen, és mégis eljátssza szemérmességét, vagy talán így érez? Ezt csak ő tudja. Aki férfi, annak mind tetszene ez a teremtés, de vajon a nőnek tetszik, akit sorsa dobott neki? Tán csak ugyanolyan munkadarab, mint egy asztalosműhelyben? A beszéd enyhíti a félelmet; ha archoz név is társul, akkor már a bizalom fent és lent is könnyebben elül. Lehetne lassabban is, vagy akár táncot is járhatnának a szálkás hajópadlón, de mégis a kiéhezett lélek ledobja aggályait, és mindent azonnal akar egyszerre. Ki akarja élvezni az ízeket, de meg is tömi gyorsan a hasát. Az ember megalázza magát ösztöneivel, és az ösztönöket kiszolgáló ugyanúgy megalázott.

Otthon már mindenki alszik. A hálószobában begyújtottak, mégis oly’ hideg a közös takaró. Mellette egy hát szuszog, és minden kis horkantásra görcsbe rándul az összes lábujja. Ma este hárman ugyanazt a címkét kapták.

Na jó, most úgy lesz, ahogy más is kérte. Ma a jókedv, a vidámság viszi táncba a kezeimet és ők irányítják majd gondolataimat. Hiszen majd’ mindenkiben benne az éltető megfelelésikényszer. Hoppá! Véletlenül először azt írtam: lényszer! Ilyen szó nincs is, bár fejben tovább vittem, hogy lényszerű. Igen, igen. Ez jó. A boldogság, mint lényszerű, bár így nem tényszerű közlés.

Mi jogon veselkedek felkutatni e nemes legális ópiátot, melyet mindenki hajkurászik? Esküszöm, hogy mindenhol megnéztem a lakásban. Reggel még a wc-t is alig mertem lehúzni, hátha ott rejtőzik a kihordott részeim között. Ezt az ötletet azonnal elvetettem és megszabadultam az elhasznált alkatrészektől.

Talán folyamatában kell nézni a dolgokat. El is fogyasztottam egy kisebb szalámis kenyeret és megszokott ízharmónia okozott némi csiklandozást a nyelvemen, de aztán a szétrágott darabkák legurultak a belsőmbe. Való igaz, hogy egy gondosan elkészített étel, egy gourmet fogás fokozza az ember dopamin szintjét. De nekem hatalmas örömöt tud okozni egy olcsó barackízű lekvár is. Amely talán barackot is csak a Révay lexikonba láthatott volna, ha tudott volna olvasni.

Így nem jutunk előrébb. Rögtön a telefonomhoz nyúltam. A névjegyzéket kezdtem böngészni és megakadt a szemem azokon a neveken, akikkel valaha is boldog voltam. Egy pillanatra elöntött a remény, de aztán mintha egy porszívó cső végét láttam volna. Hirtelen elindult a vákuum és felszippantotta a történeteket. Ahogy lenni szokott a cső végül eldugult minden sztori végével. A kezemmel kellett megigazítanom az eltömődött részeket, hogy azok is menjenek bele a porzsákba. Akkor most mi legyen? Tűnődtem ismét. Felhívom az egyik számot. Célszerű volt felhívni azt, akivel utoljára voltam boldog. Három csörgés után kinyomott. Rányomtam egy másik névre és ezen a számon előfizető nem kapcsolható. Pörgettem, csak pörgettem, csak pörgettem, amikor végre felvette a telefont egy búgó női hang:

Itt egy pillanatra megálltam, a telefont a vállammal fülemhez szorítottam, majd bal kezemmel idegesen megvakartam a jobb karomat.

Majd megszakította a vonalat.

Leültem az ágyra, a telefont magam mellé tettem. Talán a boldogság relatív és megfoghatatlan.

Mind ugyanazt írjuk és mondjuk.
Csupán az időt szeretnénk kitölteni. Ülünk egymással szemben, és a szavakat fejtegetjük, mint egy rejtvényt a Füles magazinban. Mit ért a másik azokon a szavakon, és bennünk úgy csapódik le, mint a hajnali pára.
Belefekszünk a fűbe, és körbevesz a nedvesség, mielőtt még a foltok befestik a testet.
Lefolyik a földbe, sárrá alakul, és ha magvas, akkor agyaggá keményedik, s csak éles csákányokkal zúzzák apró darabokra.
Mind ugyanarra vágyunk, csak mások az utak – de végül ugyanoda vezet minden. Mint Róma. Elvisz a boldogságba, de mivel nem tudunk helyiként élni, visszatérünk az árnyainkba. Pont így elvész az egész, mint a Birodalom.
Keleten felkel a Nap, de nyugaton már új célokat hirdetnek. Középen táncol a közöny, és aki le szeretné tenni a lábát, északot célozza meg, ahol hosszabbak az éjszakák. Délen meg már nem terem semmi.
Bezárták a lehetőségeket – ugyanúgy, ahogy az embereket ebbe a golyóbis-szerű börtönbe, melyben a lehetőséget neked kell felfedezned.

Hát így vagyunk magunk. Remeg a szánk, éhezünk, de nem esszük – csak a kínt. Panasszal élünk állandóan, falnak beszélünk, miközben sorjáznak az ellenpólusok.
De kit takar az a két szem? Mögötte a kocsányok mit machinálnak ma is, mikor elindul a munka, és pénzt számolva elméletben költik.
Számok vértezik a környezetünket: lemérjük, felmérjük, átváltjuk, felváltjuk makacs kíváncsiságra. Leválik ez is majd a végén, mint a hús a csontról.
Adathalmazok vagyunk, és az érzéseink már nem jelentenek senkinek semmit. Miért is jelentenének?

Szóval nyugodt légy. Ez az egész nem számít már. Hiába érnek el a rossz emlékek a frissítő zuhany alatt – az elbaltázott szerelmek ott fekszenek úgyis a fatárolóban, és várják, hogy kályhára dobják őket.
És elégnek – ahogy vele együtt te is elégsz majd –, és szétszórnak a mindenségbe, hogy a szél felkapja alkatrészeidet, és felvigyen az égbe, ahol csillagporrá szelídülsz.

THE END.

Az osztó kiterítette kártyáit. Ott volt előtte minden. Egyetlen sorban feküdt a veszteség. Rápillantott a lapjaira, majd lesütött szemmel, arccal lefelé középre csúsztatta azokat. Egy belső hang azt mondta: talán a következőnél minden sikerül. De a teste nem így gondolta, és görcsbe rándult a jobb lábikrája. A lélek felülírja a test fáradalmait. Felállni nem akart, csak kinyújtotta a lábát, és megvárta, míg a görcs alábbhagy.

A terem füsttel teli volt és zajos, de a fókusz teljesen bezárta egy burába. Nincs miért felállni, csak a következőt még. A vagyon csörgedezik az osztó felé. Az asztal közepe, mint egy purgatórium. A krupié a halál, a keze az élet. És mint minden élet: reménnyel teli. De a remény talán a lelkiszegények utolsó fegyvere? Ha magunktól nem megy, marad az ima. Az osztó rezzenéstelen – akár egy szívtelen android, aki csak programozottan teríti az esélyeket.

A játékosok ugyanúgy halálos ellenségek, akár a bank. Minden osztás egy csata, amelyben küzdeni kell. Napóleonként stratégiát állít fel, és reménykedik, hogy Waterloo még nincs a közelben.

Odahaza az éhes szájak enni kérnek, s minden vesztes küzdelem csak felerősíti a korgó gyomrokat. Ilyenkor a nyitott ajtónál a hangok behallatszanak minden kör után.
– Kiért játszol? – teszi fel a kérdést.
Legbelül azt mondogatja, hogy egyszer úgyis minden rendbe jön. Mindent másokért teszek. De az igazság az, hogy a szándék kevés, és minden egyes osztás a saját egóját viszi a sírba.

Mitől függsz tehát? A lapon a szívnek nincs vére, és hiába állít sorba számokat, a királyi család is teljesen kihalt. Nem marad más, csak a zöld posztó, melyet verejtékével jelöl.

Most is elment egy szép summa, de a zsebben csörgedezik némi alamizsna – elég arra, hogy kiszúrja a többiek szemét. A szakadék szélén táncolni a legjobb. A győzelem íze akkor a legfinomabb. De amint egy kárót ér az asztal, a mélybe zuhan minden – és vele együtt saját maga is.

A vigaszdíj egy pohár ital – még ahhoz is kevés, hogy az ember bánatában leigya magát. A cigaretta is a végét járja. Odakint már fagyot hozott az éjszaka. Nemhogy taxira, de buszjegyre sem maradt. Talán jobban fel kellett volna öltözni erre az éjszakára. Talán nem kellett volna a bőrkabátot is feltenni egy körre – a bőrkabátot, amelyet a halott nagyapja viselt a háborúban.

Az úton megáll, és egy hópehely a tenyerébe hull. Treff alakja egy pillanat alatt elolvad a meleg tenyerében – pont úgy, ahogy az egész élete. De mit mond majd otthon? Az éhező szájak veszteséggel nem lakhatnak jól. S hiába fordul meg a fejében a végzetes elmélet, ahhoz már túl gyáva, hogy az életét is elveszítse.

A győzelem is veszteséggel jár – de nem kéz a kézben. Hajnal felé a csontig hatoló hideg hóval fedi el az utakat – pont úgy, ahogy a lapok terülnek el rendezetlenül egy mocskos krimó asztalán. S mikor a hóval borított dombokat keletről megfújja a szél, a pelyhek úgy szállnak az arcára, akár a kártyák élei. Így karcolja testébe végzetét – hogy soha ne felejtse el ezt az éjszakát.