Az eső

Lám, így az esőcseppek írják meg helyettem a gondolataimat. Nagyhasú cseppek kopognak a billentyűimen. Nincs is sok értelme mára imát mormolni, hiszen nem volt ez egy elvesztegetett nap. Még jó zárásként is felfogható, hogy az eső befutott éjfél előtt a célfotón, és tisztára mossa nekem a hajnalt.
Rájöttem, hogy sokat felejtettem az utóbbi időben. Minden kitaláció volt csupán, vagy csak hazudtam mindenkinek? Bár az jobban fájt, mikor magamat csaptam be. Végül is, hogy ki mit gondol az emberről, az már amúgy sem számít az utolsó órában. Kint most éled a táj, a nárciszok elnyíltak rég. Elnyúltnak tűnt ez a tél, de idebent élveztem. Mondjuk, a fűtött lakásban könnyű elviselni még a világvégét is.
Eljöttek páran, akik ismernek. Magam alkotta kontár műremekek. Már élnek, s érzem, de még nem engedtem ki őket a szabadba. Pedig ha tudnák, milyen érzés ilyen esőben elázni. Ahogy a ruha a testünkre tapad, a pocsolyákban elmerülünk, s kézen fogva, nevetve szaladunk egy-egy kapualjba, hogy ne ázzunk el jobban. Pedig már úgyis mindegy. A víz lehűti az ajkainkat, de mégis jóleső csók járja át a sötét vermeket, miközben fel-le cikázik a forróság a testekben, mint egy kényszerbeteg villám. Hogy velem történt, vagy valaki mással? Már nem is tudom igazán.
De azt tudom, hogy vicceimen is rég nevettek már a hölgyek. Sajnos küllememre nem támaszkodhattam soha, inkább a szavak bűvöletében éltem — volt, akinek tetszett, volt, aki szánalmasnak tartott. Még száraz időszakokban is el tudtam áztatni magam. Aztán megcsípett a hideg szél, és ágynak estem.
De most, így a beszűrődő kopogós neszek között, Dosztojevszkijt forgatva, magam is élem a rulettasztal bűvöletét — pedig sosem voltam egy szerencsejátékos alkat. Ha fogadtam is, mindig veszítettem. Ha rólam volt szó, inkább magam ellen fogadtam. Jobb pozitívan meglepődni, mint reménykedve csalódni.
– Micsoda felfogás ez, kérem? – szólt egyszer egy tanítóm.
De számomra ez olyan volt, mint egy newtoni törvény. És habár a reál tantárgyak sosem tartoztak a kedvenceim közé, azért tiszteltem a leírtakat. Miért is szegültem volna ellene? Mint az eső ellen.
Sosem volt esernyőm. Vagyis ebben a formában ez így nem igaz. Mindig elhagytam. Így hagytam nyomot ebben a világban. Lelki szemeim előtt mindig ott lobogott, amikor valaki megtalálta, és így szólt:
– Hé! Kié ez az esernyő?
Egy darabig lóbálta, majd vállat rántva biztos magával vitte. Ezért sem próbálkozom ezzel. Mindig csak a könyvet féltettem. Csak a lapok meg ne ázzanak! Tüdőgyulladásba is kerülhet – legalább több időm lesz az olvasásra. Aztán sosem így lett.
Ha féltem a betegségektől, és biztos voltam benne, hogy most aztán kényszerpihenőm lesz e cselekedet miatt – mégse lett. Inkább akkor talált meg a kór, amikor nem számítottam rá. Úgy, mint az eső.
Eszembe jutott valaki – de ez már mindennapos. Bár arca így is a sűrű eső függönyeibe burkolódzik. Aztán eltűnik egy időre – pont úgy, mint az eső. A napsütötte napokon meg nem tudok semmire se gondolni. Csak a munkára.