paterfried

A sziget csúcsához indult, messze a szállásától, mert látni akarta a tengert. Ahogy egyre kijjebb haladt, az utak is megszűntek, és egy poros, kitaposott ösvényen hajtott tovább. Először járt itt, és nem is volt pontos célja – csak egyszerűen távol akart lenni mindentől. Nem volt tovább út, szinte letért a térképről. Egy domb terült el előtte, amely a látómező  közepén kitakarta a tengert, és a távolság miatt úgy tűnt, mintha onnan emelkedne ki.

„Feljebb kell sétálnom…”

Elindult a domb teteje felé, és nem is sejtette, hogy az nem csupán a végtelen tengert rejti, hanem egy világítótornyot is.
A lejtő kopár földjén kiszáradt virágok lengedeztek a tenger szelében, köztük néhány cigarettacsikk és egy törött sörösüveg.

„Ki az a barom, aki egy ilyen helyen szemetel?!”

A világítótorony magányosan forgatta fényét. Kapuján levert lakat, falain firkák, nevek és rajzok.
Odaért a bejárathoz, és meglepve tapasztalta, hogy nincs bezárva.

Belépve egy hosszú csigalépcső tárult elé, fekete korláttal. A falakon málló vakolat, amely beterítette a lépcsőfokokat. Cipője alatt ropogott a törmelék. Az egész épületben dohos-sós levegő volt, a hideg korlátról már pattogott lefelé a festék.
Felérve halk motorikus zaj és a fény képzeletbeli suhogása vette körül. A tenger felőli oldalhoz állt, és ahogy a fény átszelte testét, naivan azt képzelte, talán megpillantja az árnyékát valamelyik hullámon.

Ahogy a fénycsóva áthaladt rajta, mintha emlékképek villantak volna fel előtte. Csak néhány szegmens, egy-egy pillanatra. Mint egy képzeletbeli vetítőgép.
A hullámok háromdimenziós vászonként viselkedtek, és még realisztikusabbá vált a megelevenedő hallucinációja. Az egyik kép annyira megrémítette, hogy hirtelen megfordult, és elindult a lépcső felé. De a fény követte őt, elvakította, és percekig csak futott, miközben az emlékképek egy filmszerű történetté álltak össze előtte. A szíve egyre hevesebben vert, és az erős fényektől a pánik elhatalmasodott rajta, sötét felhőként telepedve a mellkasára. Ez egy körkörös zsákutca, amelyből nincs kijárat. Körbe-körbe rohan, és mégis egyhelyben áll.

Még fél percig menekült, de mindig a fény középpontjába került. Az emlékek nem hagyták nyugodni, váltakozásuk nyomán ambivalens gondolatok cikáztak a fejében. Behunyta a szemét, de hiába – most már az agyában pörgött a fény. Kinyitotta a szemét, és végre megpillantotta a lépcsőt. Lerohant rajta, futott le a dombról, beszállt az autóba, és nagy gázzal elhajtott.

Amint meglátta a várost, úgy érezte, hogy a fény és a rengeteg emlék végleg eltűnt.
Szíve megnyugodni látszott. Még három nap van hátra a nyaralásból – ideje a tengerparton pihenni, és elengedni minden gondot.

Benne van a sorok között. Az ékezetek vonalán mászik fel, s aztán a szóközök közé veti magát, hogy egy száron megkapaszkodjon.
Micsoda kontraszt, ha egy ékes szó mellé egy trágár szót biggyesztek! Megférnek egymás mellett, ha úgy vannak a papíron, mint két idegen a buszon.
Kézzel vetett versek, egy sarki kávéház szegletén hagyott félszeg vallomás. Ez is már kiszáradt tinta, vagy elnyűtt vackor a szemeteskosárban.
Mikor magamban felidézem a lidérces pillanatokat, s egymás mellé biggyesztem a megtört, árva betűimet, és végül összeállnak, mint a gyermekek az osztályképen.
Kiről szólnak mondataid? Tán még mindig ugyanazt siratod, ki elmédből kiszakított egy darabot? Kafkai átváltozásodnak fegyverhordozóját miért bántod oly’ kegyetlenül?
Persze nem így – sokkal hétköznapibb, mondhatni puritánabb hangvétellel és szavakkal illetnek. De aztán mire kigondolják az egészet, én már be is fordultam a következő sarkon, és írom a következő novellámat.
Mily csekély az egész, és nem vet fel a gőg – habár nem is akarom –, s bosszút állni se jöttem, hiszen minden jó, ahogy volt, vagy ahogy történt.

Igen, bevallom, néha még kívánom vad tested, és nem tudom, hogy egyáltalán manapság ki birtokolja.
Vajon a textúrádon akad-e némi seb, vagy tiszta maradtál, és látni jöttem eljöveteled a hálószobámban, mint királyok királyának anyját?
Aztán lám, téged is ért némi változás, és már Magdolnának hívattad magad.
S így is tetszettél – mint árva, lomha betűim a papíron. Így volt, igen, te is benne voltál néha.

Aztán az ugróiskola eljött. Pedig alig tudtam járni. Féllábra álltam, és pattogtam, mint egy bolha kedvedre.
Másnap jött el az, amit senki sem várt volna. Igaz, előző életeimben én már megtanultam ezt is. Vállat vontam, és mentem tovább.

Közben bolondok pihentették fejüket a párnámon, s mikor kitessékeltem őket, maradni akartak, mintha nem tudtak volna hova menni.
Sosem voltam kegyes – és bevallom, én már senkit sem tudok elsiratni. Kiraktam a szűrét mindnek.
Féltem, hogy a bolondság ragadós, és a végén így maradok önön magamban.

Voltak azok, akik sohasem jöttek el. Felém gurították a labdát, és kilőtték egy nyíllal, mielőtt hozzám ért volna.
Minek ez? Csupán gyermeteg, erőtlen lázadozás.
Aztán az idő mégis engem igazolt.
Később, mikor a fejükre zuhant a dunyha, és etetni kellett, sírtak az élettelen figyelemért – csak érje őket némi behatás.
Hát ebből nem esztek! Rájuk csaptam az ajtót.

Mégis kik laknak a sorok között? Éjszaka kérdeztem magam.
Elképesztő állapot – és hiába teszem –, leírni mégsem tudom.
Csúfolom magam reggelente, mikor a tükörbe áztatom a fancsali képemet.
Micsoda látvány! Tán még kávé sem kell!

Hol laknak a sorok? A gépemen? A papíromon? Kit érdekel?
Anya mit szól? Apám már semmit.
„M” – mikor hordja le soraimat, és önti unalomtól bűzös vitriolját minden kiejtett lélegzetemért?

Nem tudok válaszolni. Most nem.
De később gyertek vissza – amikor haldoklom.
Talán az utolsó pillanatban ezt rátok hagyom.

A vasútállomás várójában ülve azon töprengett, vajon mi kényszerítette ebbe a tetszhalott állapotba. A sárga keramitköveket nézte, a rovátkákban összegyűlt piszok tartalma: por, morzsa és hajszálak. Az a hatalmas óra felette idegesítően kattogott, de fölöslegesen, mert pontatlan volt.
„A vonat előreláthatólag 40 percet késik” – szólt a lelketlen hang, és ezt egy nagy sóhajjal nyugtázta. Nem úgy, mint a többi várakozó, akik ízes káromkodásokba kezdtek. Odakint hideg volt, a váróban még épphogy elviselhető az idő, habár az ember orrát néha megmarta egy bűzös illat.
„Itt vagyok, de nem vagyok.”
Fizikai teste meghatározható volt, de legbelül teljesen máshol járt. Ha valami oknál fogva történt volna vele valami, a rendőri feljegyzésben is ez állna:
„Az áldozat teste a padlón feküdt a vasútállomás keramit padlóján, de belső sérülés helyileg nem történt, mert már a halál beálltánál nem volt jelen.”

Rozsdás vér – gondolta. Hiába élsz valahol, de mégsem vagy otthon. Csak morfondírozó alak vagy, semmi más.
Eltette ezt is emlékbe, és úgy hordta magánál, mint más a családi fotóját. Néha megmutatta valakinek, de azok általában közömbösen csak ennyit mondtak:

– Érdekes. Mély.

Tudta, hogy nem értik, és inkább témát váltott. Az időjárás mindig egy menekülő útvonal, így arról panaszkodott, hogy régen minden jobb volt.

A derű, a boldogság a szépségben volt látható. Ha jó kedvre akarta deríteni magát, eszébe jutottak azok a hajzuhatagok, melyekbe arcát temette, megidézte az illatokat és viselőjük harsány nevetését.
Mennyi minden változott? A hosszú hajak rövidebbek, tépettek lettek. A kisimult arcokra ráncok költöztek, szemük alatt telepakolt táskák, szatyraikban napi élelem, főzni való.

Rozsdás vér – ismét gondolta, mert szíve nem engedett be többé senkit. Csak a múltat noszogatta, és a jövőben rejlő lehetőségeket nem ismerte. Pedig van, csak fel kell kelni abból a székből, végig kell menni a keramitköveken, ki egészen az ajtóig, és amikor beáll a vonat, felugrani rá, várni a folytatást. Csakhogy a folytatás még előreláthatólag negyven percet késik.
Ha rajta múlna, napokat is késhetne, és addig ülne ott, míg a halál valóban fel nem szólítaná:

– Gyerünk, öreg! Most már tényleg indulnod kell!

Ha így történne, akkor valószínűleg ugyanúgy nézne ki a fejéből, és azt is elvárná, hogy a kaszás csontos kezével cipelje ki a váróból.

A reggel, amely kitaszítja a teste a tetszhalott állapotból, dörzsölt szemmel nyitja a rutin körforgását. Igaz, most már azt is tudni vélem, hogy az ismétlés igenis fontos, mert az ember csak így művelheti a dolgokat magasabb szinten. Bár lehet az élet nem minden aspektusára igaz. Van egy sarkalatos pont, amely az ágy szélétől nem messze van és a fizikai valója kapcsolatban áll az elmém döntéshozatalával, mielőtt elindítanám a kávéfőzőt. Érintse-e a lábam a padlót, vagy a száraz, érdes talpam végig húzva kapaszkodjon a lepedőhöz, de úgy, mintha 90 fokban feküdnék kifeszítve, mint egy Krisztus és félek leesni.

                  Fura egy tánc ez. Igaz ilyenkor nem sok lépés látható, de végülis a zenében is van szünet és ezzel létjogosultsága. Néha nehéz eldönteni, hogy ez a fekete köd, ez bárgyú, alantas mélység két teli talppal tapos a mellkasomon, vagy üszkös karjai körül ölel teljesen és hozzátapasztanak oly erősen a matrachoz, hogy besüppedek az ágyrácsig.
Persze, biztos csak félt, hogy le ne essek az ágyról. Milyen előkelő egy szituáció.

                  El kell vonatkoztatni. Ez a stratégiám. Lehet, hogy másnak a plafon bámulása egyfajta unalmas hobbi, de számomra egy vászon. Mint egy Univerzum. Vagyis lehetek-e végülis Isten csak úgy önmagamban, ó pardon csak kérdezem, de mégis csak én teremtek ilyenkor kis világokat, álmokat a fehér göcsörtös vakolatra. Elnézést kérek mindenkitől, de az albérlet ki van fizetve, nem? Az, hogy mit vizualizálok a négy fal között, ahhoz semmi köze se a felettem lakónak, aki mindig morog azért, mert énekelek, nem szólhat bele a hülye postás, aki cseszik bekopogni az ajtón és egyből értesítőt dob a ládámba, én meg állhatok sorban a kis fokhagyma szagú lyukban, ami lehetetlen időpontban van nyitva. Slussz-passz, még a kormány se szólhat ebbe bele. Odáig tart a lakás teteje, a képzeletem pedig még tovább. Lakáson belül én vagyok az Isten, vagy az Istenem. Ezt könnyű eltéveszteni. Habár megmondom őszintén én már elvesztettem a magam kis hitét, szüleim nagy bánatára, de úgy vagyok vele, hogy nem tudom kizárni rajtam kívüli létezést, aki valószínűleg nagyobb hatalommal és térrel bír, mint ez a hatvan négyzetméteres lakás. Neki valószínűleg nem is kell aludnia, se felkelnie. Karok sem fonják körbe és nem hiszi a fiának magát, ahogy lóg a kereszten.

                  Ki kell kelni. Nincs mese. Ha másnap a természet üvöltve hív és hiába él az ember egyedül, maga előtt sem szeret megalázóan viselkedni. Nem hiába kapott tiszta nevelést, hogy a fene enné meg. Pedig néha csak úgy élne az ember, mint a disznók, akik a boldog zabálós álom tudatlanságban halnak meg és nem hasztalan a haláluk. Többek jól laknak a zsíros húsukból. Bár az élet valóban kompenzálta őket azzal, hogy körülbelül harminc percig van orgazmusuk. Lehet ezzel ki is tudnék egyezni, mert lehet rövid az életük, a férfiembernek időskorában már csak a fél hatot üti a harang. Maradnak az emlékek.

                  Ki kell jutni a forró takaró fogságából, amely úgy telepszik az ember testére, mint egy lusta szerető. Az a fajta, aki beborítja a testet, mindig csak annyit izgat a részeimen, hogy ne kelljen újra csatába indulni, mert most még erőt kell gyűjtenie. Le kell lökni. Fázni kell. Kelni kell.

                  Ha munkáért nem is, mert a kötelesség lehet hívószó, de mégsem az adja az ívét, ennek a szemtelen pirkadatnak, talán a kávé amiért érdemes felkelni. Bár úgy hangzik, mint egy elcsépelt régi-módi reklám, nincs ki lefőzze az illatos fekete nedűt. Ez mégis biológiailag láncreakciót indít a testünkben és aztán fussunk meneküljünk, már fent is vagyok, lent is vagyok, hol is vagyok, már fent vagyok. Már nem is emlékszem se a takaróra, se a lepedőre, se az egész hajcihőre. Habár mégis van egy hosszú póráz, mely elenged messzire, amerre csak akarom. Majd este visszaránt a kötelékébe és kezdhetem elölről az egészet, csak visszafelé játszva. Ott fekszem a sötétben, engedem, hogy a karok körbevegyenek. Engedem a lusta szeretőnek, hogy szeressen ahogy csak bírja vagy ahogy akarja. A plafont a fejem fölé engedem. Pupilláim levegőbe nyomtatva vetítenek magam elé vágyakat. A repedéseket megszámolva, elfedem, miközben a fényt a lámpába elrejtem.