Alkony sugárút, szürke utak és elhulló sárga szirmok

Egy ponton túl, vagy egy pontban, már nem is tudom, hogy földrajzilag merre is kellene elhelyezkednie. Talán a belsőben szerepel, tárgyakban, netán képernyőfotók sokaságában az elutasító üzenetek között, de mégis létezik, mozdulatlan. Kitörölhetetlen fényképek, melyek mozdulatokat hagytak az örökkévalónak. Hiába áll a történet egyesekből és nullákból, az egész mégis végtelen.
Az ember időt tölt, rutinját műveli, a véget hozza közelebb. Hiába koptatja az óceán a sziklát, az mégis a helyén marad, és arcot farag az amorf alakzatnak. Néha így is ébredt, és mikor arra eszmélt, hogy többé nem gondolt semmire, a szendergés mégis új célokat tűzött elé. Álmaival olyan elérhetetlen vágyakat kergetett, amelyeket nem lehetett elérni.
„Ami elveszett, az többé már nem lesz meg” – gondolta magában, és ütötte a falat, a párnát, a fejét. De ez nem egy régi szovjet tévé, ami néhány erős csapástól helyreállítja a vételt.
Ilyenkor kezébe vette a telefonját, és visszagörgette azokat az elrontott vallomásokat, amelyek szégyenteljesek voltak. Savat öntött régi sebeire, szisszentett egyet, és próbálta ismét elütni az időt némi munkával.
Egy tükör, semmi más. Önmagát látta, vagy láttatta vele valami? Közel érezte, mégis megfoghatatlanná vált. Ez annyira emberi és megismételhetetlen, hogy a szerencsétlenség példaképévé nőtte ki magát. Talán egyszer majd iskolákban is tanítják, hogy így bizony senkinek sem szabad.
A dalok, amelyekben hisz, vagy amelyeket maga is ír, éjszakába burkolózva, mindig ugyanoda lyukadnak ki.
„Ez a táptalaj, ettől majd jó lesz az életem.” És igen, az élet bizonyos pontján az ember szeretné az álmait valóságra váltani, de attól még mindig ott marad a „mi lett volna, ha…”
Az élet sehogy sem lehet kerek, mert a kör sokszögei végtelenek. Bármennyire is keressük a letűnt hibákat, azok messzire mentek már. Ha körbe-körbe járunk, csak belezavarodunk a geometriába, és végül az egészet hagyjuk a francba.
Minél idegesebb volt és minél jobban akarta, annál inkább elrontotta – mint annak idején a matekot az iskolában. Akkor korrepetálásra járt, ma pedig saját magát oktatja és bukik bele, ugyanúgy, mint a középiskolában, a 11. évfolyam felénél. Bár egy nüánsznyin múlott év végén a bukás, mégis szép nyár volt. Azóta sok falevél lehullott a fákról, de most mégis ugyanazokat a köröket rója – csak más tárgyból.
Az eredmény most más lett: az x nem egyenlő y-nal. Hiába magyarázta, hogyan jött ki a képlet, ezt már nem tudta kidumálni. Másnál működött a papírforma, de nála most nem. Mit lehet tenni? Elfelejtett gondolkodni. Van ez így.
Amikor a férfiak ösztönlényként viselkednek, akkor nem igazán akarnak számolni a következményekkel. Úgy vannak vele, mint egy súlyos betegséggel:
„Ez velem biztosan nem történhet meg.”
Aztán a padka szélén ülve, szipogva panaszkodnak a barátoknak a feldőlt bicikli mellett, mint egy taknyos gyermek.
Mindenki bűnbakot keres, haragszik az egész világra. Pedig mind tudjuk, hogy a legnagyobb ellenségünk mi magunk vagyunk. Milyen szép ezt felismerni, kilépni a színre, és bejelenteni egy hangosbemondón. Az ember megkönnyebbül, de aztán nem történik semmi. Vagyis hát senkit sem érdekel.
Mi marad hát? Ezt viszi majd a másik oldalra. Alkony sugárút, szürke utak, elhulló sárga szirmok, csodás illatok és belénk égett kacajok. Be kell vallani, csodálatos volt ez az év, talán a legszebb. És bár lehet, hogy a fényét csorbította, hogy oldalunkon nem az pihen, kit igazán vágyunk, mégis ennek a hiánynak köszönhetünk oly sok mindent.