A teremtett világ és az eltékozolt idő

Ha életre keltesz valamit, akkor az már mozog valahol a világban. Hogy hol, azt nem tudod, de tudod és érzed, hogy valamerre küzd, fut, szeretkezik, vagy bánom is én, mit csinál.
Idejét tölti valakivel, de mégis te irányítod a végzetét.

Olyan hirtelen jött minden. Talán csak egy szemvillanás, és megjelent egy alak a semmiből, és azt mondta:
– Betűzz, kérlek! Mondd, hogy milyen vagyok! Fess meg, és tégy belátásod szerint!
A kezem úgy járt, mint egy géppuska, és a nyitott ablaknál azt vettem észre, hogy odakint az éjszakát felváltotta a nappal. Az utcán az idő ugyanolyan gyorsan telik, de idebent, a képernyő előtt egy mozdulat, egy csók akár egy órába is telhet. Olyan ez, mint olvasni a vonaton: alig hogy elfoglalja az ember a helyét, máris a végállomáson köt ki.
– Mennyi időd van! Írni és olvasni! Micsoda pocsékolás! – nevettek.
De én tudtam, hogy ők az idejüket inkább sorvasztással töltötték. Soha nem néznek a dolgok mögé; a színpadon is csak a színészeket figyelik, és nem érdekli őket, hogyan is épült fel ez valakinek a fejében. És most, száz és száz évvel később, valaki mégis megjeleníti, nyomot hagy, és örökérvényű lehet most is, vagy ötszáz éve is.
Eltékozolt idő – gondoltam. Amit belefektettünk ebbe az egész hóbelevancba, mégis ugyanazokkal a problémákkal küzd egy ezer éve halott elődöm, mint én – csupán a díszlet egyre másabb, a távolságok meg maximum rövidültek.
A magam által teremtett világ se egyszerűbb, se szebb, és talán tragikus. De az enyém. És úgy gondolom, hogy én mindig csiszolhatok rajta. Egyelőre csak én léphetek be rajta. De hamarosan – és remélem, minél előbb – végre e kulcsot másoknak is átadhatom. Elhagyom ezt is, mint majd az igazit, és mindenki kénye-kedve szerint randalírozhat benne. Hogy aztán mi lesz, mit számít, ha elporladok? Egy részem majd ott él a hársfákban, a fehér lóban, a macskák zakatoló hordájában, minden korai hívásban.
Kiengedtem – igen, ezt már megcsináltam magamnak. Nem kész, de az enyém, és mindent magamnak érzek, és tatarozom még addig, hogy végre beléphess a világomba.