A megalázottság megszállottjai

Odakint csaholnak a kutyák az utcákon, és éjszakai kánonjukba kezdtek. Foghíjas lámpafények festették az aszfaltra a sárga fényt, és útközben az egyik oszlopon úgy vibrált a fény, mintha stroboszkópot építettek volna belé. Sötét férfiárny kalandozik lefelé a dombtetőn, amelyre épült ez az út szakasz, és spiccesen, de mégis komolyan a város azon szeglete felé vette az irányt, ahol még szívesen várják őt. Az otthon csupán fedél, az ágy menedék, de az ember a megváltást sohasem odahaza keresi.

Épp elég sötét van már ahhoz, hogy az ember egy ilyen helyre betérjen – és ezen mindig elgondolkodott, hogy miért is csak éjszaka kaphat az ember némi testi menedéket? Ösztönös késztetés, amely bárhol, bármikor rátörhet az emberre, és ha hússal nem is tudja beérni a szegény lélek, akkor tenyerére hajtja fejét, és dús lakomáról álmodik. Halovány piros fények szűrődnek ki a befüggönyözött ablakon, hangos zene szól és fütyörészés. A koptatott ajtó előtt egy nagy erőd karba tett kézzel morcos képet vág, és némi tájszólással odaböffent valamit a betérőknek, majd odébbáll.

Belépve idebent a meleg körülöleli a vágytól fűtött testeket, miközben rózsák illata sült húsokkal keveredik a párás szalonban. Történelmi hely, és vajon mennyi, de mennyi férfi hitte, hogy szerelmet remélve látogatott bordélyházakat, és pénzeiket úgy szórták szanaszét eme helyeken, mint gyermekkorukban az üveggolyókat a téren. Akkor még nem érte őket az ösztön hívó szava, és mégis csak a felállás változott, de játszmák így vagy úgy minden kapcsolatba belekerültek.

Felmegy hát a lépcsőn, egy asszony friss lepedőt terít a hatalmas ágyra, és mennyien háltak már ezen, talán csak az a koszos matrac tudja, amelyből a sarkokon kinéz egy-két rugó. Le kell vetkőzni, nincs mese, és nincs is szégyellnivaló, hiszen az ágyat úgy terítették meg, mint az asztalt a vasárnapi ebédhez, csak itt főfogásként nem leves lesz és pörkölt.

Amint az ágyon kiterítve elhelyezkedik, egy bájos, törékeny lélek megáll az ajtóban, nem szól, csak néz. A férfi csak biccent, és szemének tetszik, amit lát. Nyikorog az ajtó, a hölgy teszi be éppen, és mégis eljátssza szemérmességét, vagy talán így érez? Ezt csak ő tudja. Aki férfi, annak mind tetszene ez a teremtés, de vajon a nőnek tetszik, akit sorsa dobott neki? Tán csak ugyanolyan munkadarab, mint egy asztalosműhelyben? A beszéd enyhíti a félelmet; ha archoz név is társul, akkor már a bizalom fent és lent is könnyebben elül. Lehetne lassabban is, vagy akár táncot is járhatnának a szálkás hajópadlón, de mégis a kiéhezett lélek ledobja aggályait, és mindent azonnal akar egyszerre. Ki akarja élvezni az ízeket, de meg is tömi gyorsan a hasát. Az ember megalázza magát ösztöneivel, és az ösztönöket kiszolgáló ugyanúgy megalázott.

Otthon már mindenki alszik. A hálószobában begyújtottak, mégis oly’ hideg a közös takaró. Mellette egy hát szuszog, és minden kis horkantásra görcsbe rándul az összes lábujja. Ma este hárman ugyanazt a címkét kapták.