A lelkek gyülekezési pontja

Van egy hely, mely nem a Földön, és nem is a Naprendszerben található; szinte meghatározhatatlan ponton túl, ahol se táblák, se lámpák nem jelzik, csak van.
A halandó azt gondolná, hatalmas egy hely, de igazából azok, akik ott léteznek – mert nem élnek, hiszen a létezés örök és állandó –, egy kis teremben gyülekeznek: a lelkek. Miért is öltenének arcot vagy alakot, amikor eszmecseréjük tárgya a bölcselet, amelyet a létek sorozata tapasztott rájuk? Mindannyian zsetonjaikat rakják fel a bolygó-test rulettasztalára, és várják a vándorutat, hogy bejöjjön az, aminek be kell jönnie.
Ez a több milliárd bolyongó egy helyen várakozik és vágyakozik. Bár talán nem mindenkinek lenne rá oka, de az élet egy vidámpark, a lelkek pedig szeretnek félni, szeretni, gyűlölni, nyerni és veszíteni. Ismerik már egymást, mint a rossz pénzt, és poénból egymás ellen fordítják traumáikat. Az győz, aki előbb adja át; és ha úgy tetszik, a későbbi nyertes a vesztes. Fordítva játsszák a játszmáikat, és minden kör után, amelynek a halál vet véget, végül erősödik a lelkük minden szirma. Mert az állandó körforgásban, amely már évezredeken át öleli őket, úgy sincs mit tanulni. Csak játszani.
A beszámolóikat mindig megtartják, és mondják: lám, a Földön az ember már nem is gyalog jár, sem lóval; a gyermek nem könyvekből tanul, a szemekből már a könnyek is elszöktek. Talán nincs is ott már keresnivalónk. De hiába mondják a sok intelmet, valaki mindig levágyik, mert saját magára öltött testén keresztül szeretné szemlélni, mindig kíváncsi a sok lélek, aztán gyorsan meg is öregszik.
Általában fennkölten gondolunk a lelkekre, magasztalja őket az irodalom és a vallás, de van egy apró hibájuk: követelőzők. A sok is kevés, tartja a régi mondás, és hiába minden vérontás, eszmék és ideológiák teljes tárházát szülték az évszázadok. Mindez azonban semmi másra nem volt jó, csak saját végtelen hedonizmusuk céljára. Így könnyen lebegtethetők a célok, és még az ostoba is billentyűt ragad: a hasát szereti dagasztani, de a testén kockákat akar villantani. Minden egyszerre nem megy.
Amikor elérik kitűzött céljukat, légneműnek érzik magukat, és maguk körül luftballonokateresztenek tele cselszövésekkel. De ezek mind kidurrannak, és mehetnek is vissza a messzi pontra. Lám, a lélek mindig éhes, a kör sosem véges.
Nos, mit tanultak a lelkek? Hát, semmit. Újra kezdenek, és legyintenek. Örök vándorok, akik mennek és mennek. Sosem lesz vége ennek, ó ti drága lelkek.