A világítótorony

A sziget csúcsához indult, messze a szállásától, mert látni akarta a tengert. Ahogy egyre kijjebb haladt, az utak is megszűntek, és egy poros, kitaposott ösvényen hajtott tovább. Először járt itt, és nem is volt pontos célja – csak egyszerűen távol akart lenni mindentől. Nem volt tovább út, szinte letért a térképről. Egy domb terült el előtte, amely a látómező  közepén kitakarta a tengert, és a távolság miatt úgy tűnt, mintha onnan emelkedne ki.

„Feljebb kell sétálnom…”

Elindult a domb teteje felé, és nem is sejtette, hogy az nem csupán a végtelen tengert rejti, hanem egy világítótornyot is.
A lejtő kopár földjén kiszáradt virágok lengedeztek a tenger szelében, köztük néhány cigarettacsikk és egy törött sörösüveg.

„Ki az a barom, aki egy ilyen helyen szemetel?!”

A világítótorony magányosan forgatta fényét. Kapuján levert lakat, falain firkák, nevek és rajzok.
Odaért a bejárathoz, és meglepve tapasztalta, hogy nincs bezárva.

Belépve egy hosszú csigalépcső tárult elé, fekete korláttal. A falakon málló vakolat, amely beterítette a lépcsőfokokat. Cipője alatt ropogott a törmelék. Az egész épületben dohos-sós levegő volt, a hideg korlátról már pattogott lefelé a festék.
Felérve halk motorikus zaj és a fény képzeletbeli suhogása vette körül. A tenger felőli oldalhoz állt, és ahogy a fény átszelte testét, naivan azt képzelte, talán megpillantja az árnyékát valamelyik hullámon.

Ahogy a fénycsóva áthaladt rajta, mintha emlékképek villantak volna fel előtte. Csak néhány szegmens, egy-egy pillanatra. Mint egy képzeletbeli vetítőgép.
A hullámok háromdimenziós vászonként viselkedtek, és még realisztikusabbá vált a megelevenedő hallucinációja. Az egyik kép annyira megrémítette, hogy hirtelen megfordult, és elindult a lépcső felé. De a fény követte őt, elvakította, és percekig csak futott, miközben az emlékképek egy filmszerű történetté álltak össze előtte. A szíve egyre hevesebben vert, és az erős fényektől a pánik elhatalmasodott rajta, sötét felhőként telepedve a mellkasára. Ez egy körkörös zsákutca, amelyből nincs kijárat. Körbe-körbe rohan, és mégis egyhelyben áll.

Még fél percig menekült, de mindig a fény középpontjába került. Az emlékek nem hagyták nyugodni, váltakozásuk nyomán ambivalens gondolatok cikáztak a fejében. Behunyta a szemét, de hiába – most már az agyában pörgött a fény. Kinyitotta a szemét, és végre megpillantotta a lépcsőt. Lerohant rajta, futott le a dombról, beszállt az autóba, és nagy gázzal elhajtott.

Amint meglátta a várost, úgy érezte, hogy a fény és a rengeteg emlék végleg eltűnt.
Szíve megnyugodni látszott. Még három nap van hátra a nyaralásból – ideje a tengerparton pihenni, és elengedni minden gondot.