300 szó

Mind ugyanazt írjuk és mondjuk.
Csupán az időt szeretnénk kitölteni. Ülünk egymással szemben, és a szavakat fejtegetjük, mint egy rejtvényt a Füles magazinban. Mit ért a másik azokon a szavakon, és bennünk úgy csapódik le, mint a hajnali pára.
Belefekszünk a fűbe, és körbevesz a nedvesség, mielőtt még a foltok befestik a testet.
Lefolyik a földbe, sárrá alakul, és ha magvas, akkor agyaggá keményedik, s csak éles csákányokkal zúzzák apró darabokra.
Mind ugyanarra vágyunk, csak mások az utak – de végül ugyanoda vezet minden. Mint Róma. Elvisz a boldogságba, de mivel nem tudunk helyiként élni, visszatérünk az árnyainkba. Pont így elvész az egész, mint a Birodalom.
Keleten felkel a Nap, de nyugaton már új célokat hirdetnek. Középen táncol a közöny, és aki le szeretné tenni a lábát, északot célozza meg, ahol hosszabbak az éjszakák. Délen meg már nem terem semmi.
Bezárták a lehetőségeket – ugyanúgy, ahogy az embereket ebbe a golyóbis-szerű börtönbe, melyben a lehetőséget neked kell felfedezned.

Hát így vagyunk magunk. Remeg a szánk, éhezünk, de nem esszük – csak a kínt. Panasszal élünk állandóan, falnak beszélünk, miközben sorjáznak az ellenpólusok.
De kit takar az a két szem? Mögötte a kocsányok mit machinálnak ma is, mikor elindul a munka, és pénzt számolva elméletben költik.
Számok vértezik a környezetünket: lemérjük, felmérjük, átváltjuk, felváltjuk makacs kíváncsiságra. Leválik ez is majd a végén, mint a hús a csontról.
Adathalmazok vagyunk, és az érzéseink már nem jelentenek senkinek semmit. Miért is jelentenének?

Szóval nyugodt légy. Ez az egész nem számít már. Hiába érnek el a rossz emlékek a frissítő zuhany alatt – az elbaltázott szerelmek ott fekszenek úgyis a fatárolóban, és várják, hogy kályhára dobják őket.
És elégnek – ahogy vele együtt te is elégsz majd –, és szétszórnak a mindenségbe, hogy a szél felkapja alkatrészeidet, és felvigyen az égbe, ahol csillagporrá szelídülsz.

THE END.